A természetés azember

I

Prelűd

A tökéletes és a tökéletlen kontrasztja – ahogy a mondás tartja: minden ember hibázhat.

A civilizálódás velejárója, hogy az anyatermészettől egyre jobban távolodunk, az utóbbi pár száz évben egyenesen „esemény” volt egy ember életében, hogy kimegy az erdőbe. A művészek erre mindig is reflektáltak, és ez az ellentét, néha szinte óriási szakadékként rendszeresen megjelenik a művekben.

Néhány csodaszép német dalon mutatom be ezt a kontrasztot most. A Lieder, azaz német dalok a 18. század végétől születtek. Általában romantikus német verseket zenésítettek meg a szerzők. Az ő zenei eszköztáruk volt először alkalmas arra, hogy egy amúgy rövid dalban, egy tételben megjelenhessen több hangulat, dráma, feszültség, és minden ami ahhoz kell, hogy a vers mondanivalóját és hangulatát kifejezhesse a zene.

Mindegyik dal egy kis univerzum, saját világgal, szabályokkal, szereplőkkel és történettel. Néha meglepő, néha elgondolkodtató a történés, érdemes odafigyelni erre, mert szerintem sokkal intenzívebb az öröm ha kicsit értjük is miről szól. Pont ezért jók a dalok, itt nem fontos a zeneelméleti műveltség, nem kellenek szolfézs alapismeretek, csak figyelni kell a szövegre és a zenére, és csodákra lelhetünk.

II

Az ibolya

Mese egy kedves ibolyáról és a szép leányról.

Mozartnak megtetszett Goethe verse, az Ibolya és meg is született hamarjában ez a csodaszép dalocska. A 3 versszak miden szempontól különböző, így Mozart mindegyikhez külön zenét komponált, és azt mesterien kovácsolta harmonikus egységgé. Van egy szép műfordítás Goethe verséből Dóczi Lajos keze által, de a mi esetünkben jobb a nyersfordítás, ugyanis néha egy-egy szóra jön valamilyen zenei ötlet.

Az ibolya a réten állt, magába hajolva, ismeretlenül, ez egy kedves ibolya volt. Ekkor arra jött egy ifjú pásztorlány könnyed léptekkel, vidáman, és énekelt.

Az első versszakban megjelenik a tökéletes természet, a kis ismeretlen ibolya és az ifjú pásztorlány. Idilli hangulat, az ibolya kedves, a lány pedig vidám. Máris egy aranyos zenei finomság jelenik meg, a lány könnyed lépteire Mozart finom staccato hangjegyeket ír. Majd következik az ének, de nem az énekestől, hisz ő a mesélő most, a zongora énekel nekünk.

A második versszakban oda a jókedv, ugyanis a kis ismeretlen ibolya elkezd álmodozni, kiderül, hogy neki is vannak érzései:

Ó! gondolja az ibolya, bárcsak én lehetnék a legszebb virága a természetnek, csak egy rövidke időre, amíg a kedves lány leszakít és a keblére tűz, ó, csak egy negyed órácskára!

A harmadik versszakban pedig megtorpan a zene, beborul az ég. Ezek már nem azok a könnyed léptek, ahogy az idilli első versszakban lefestette nekünk Mozart a kislányt, a ritmusos forte taposást szinte saját magunkon érezzük. És itt jön a dal csúcspontja, egy hosszú kiírt szünet. Milyen szép, hogy a zene csúcspontja a csend. Az ibolya meghal. A dallam lefelé hajlik, ahogy az ibolya elhalálozik, de mielőtt nagyon búsulnánk visszatér a jó hangulat, a virág utolsó gondolatai.

Ó jaj! A lány jött! és nem vette észre az ibolyát és eltaposta szegényt! Az elsüllyedt és meghalt, de mégis örül, hiszen meghalok ugyan, de mégis Ő általa, az Ő lábai által halok meg!

Talán nem is kell magyaráznom a vers mondanivalóját, érdekes egyébként, hogy a dalaink túlnyomó része a szerelemről vagy épp a szerelmi csalódásról szólnak. A versnek itt vége, azonban Mozart hozzáírt a befejezéshez egy kis saját kommentárt:

Szegény kis ibolya! Ez egy kedves kis ibolya volt!
III

Tavaszi áhítat

A jobb élet reményét mivel mással lehetne legjobban lefesteni, mint az újjáéledő természettel?

Ugorjunk egy emberöltőt előre az időben, de a helyszín marad Bécs. Franz Schubert emelte a Liedet az egyik fontos zenei műfajjá. Mozart, Haydn és Beethoven az egész életművükhöz képest kevéske dalt írtak, főleg arisztokrata barátoknak és tanítványoknak házi zenélésre. A „komoly” énekes műfaj az opera volt természetesen, Bécsben épp Rossini volt a divat amikor az ifjú Schubert megírta tizenévesen az első dalait. Több mint 600 került ki a tolla alól, és ő sem gondolta volna, hogy ilyen ismert lesz dalaival. Barátaival közös zenei-irodalmi estekre komponálta dalait, később elnevezték Schubertiádáknak ezeket az összejöveteleket, mert ő volt a középpont, és mindig a zongoránál ült, hajnalba nyúlóan keringőket meg ländlereket játszott. Félig-meddig nyilvános előadásokon néha elénekelte egy énekes barátja néhány dalát, de igazi szerzői estje, ahol Schubert léphetett a közönsége elé csak egy volt, utolsó évében. Pénzügyileg sikeres volt, de néhány nappal a koncert után érkezett Bécsbe Paganini, és itt vége is volt a történetnek, csak az ördög hegedűséről beszéltek.

Debussy írta egyszer, hogy „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér”. Ez Schubert is mondhatta volna, mert az ő dalaiban emelkedik a zene az ének mellé egy szintre, immár nem csak kíséret néhány zenei ötlettel, hanem az előadás szerves része, kiegészíti az éneket és elmondja azt amit szavakkal nem lehet. Egy kis túlzással a festmény és keretének kapcsolatához tudnám hasonlítani. Mozartnál még csak keret a zene, szükséges, és jól kell megválasztani az adott képhez de fel tudjuk idézni, hogy a Mona Lisa kerete milyen is...? Schubertnél viszont a kép szerves része a muzsika is. Ő egyébként kis verseket is írt, és az összes barátja művész volt, így nem csoda, hogy megértette minden versnek a mondanivalóját, és azt jól tudta illusztrálni zenével.

A Tavaszi áhítat Ludwig Uhland verse mely arról szól, hogy a történelmileg nehéz időknek egyszer mindig vége szakad. El kell felejteni a gyötrelmeket, mert jön az elkerülhetetlen újjászületés. Új illatok és hangok, virágzó völgyek – egy szebb élet reménye. A zenében hallani fogjuk az újjászülető természetet, a mozgást, illatokat és hangokat. A szárnyaló énekben pedig ott a remény.

IV

Ének a vizek felett

A tükröződő hullámok ragyogásában siklik, mint hattyú, az ingó ladik...

Schubertet utolsó néhány évében Bécsben már ismerték néhányan, találkozott Beethovennel aki nagyra tartotta, és dalai lassan részei lettek a szalonmuzsikálásnak. De nagy a sikert és elismerést nem élte meg, halála után Robert Schumann fedezte fel kiadatlan munkáit, és egekig magasztalta. A mi Liszt Ferencünk pedig zongorakoncertjein mutatta meg a nagy közönségnek a bécsi bárd dallamait. Igen jól jellemzi szegény Schubertet a kiadókkal való huzavonája, ugyanis ő nem tudott olyan jól tárgyalni mint Haydn vagy Beethoven. Egyszer olyan beteg volt, hogy az ágyból sem tudott felállni, akkor látogatta meg a kiadója. Lihasználva a zeneszerző nyomorult helyzetét, az épp elkészült dalait darabjukért 1 azaz EGY bécsi forintért vásárolta meg. 20 évvel később Liszt több tucat dalát átírta zongorára, és az egyik ilyen munkájáért 600 bécsi forintot kapott a kiadójától...

Sok zeneszerzőt megihlettek a folyók, tavak és tengerek, most egy igazi „folyékony”, hullámzó hangulat jön Schuberttől. Az „Auf dem Wasser zu singen”-t bécsi gondolások barkarolájának mintájára írta Schubert, a darab lüktetése a víz ringatását jelképezi. Friedrich Leopold zu Stolberg-Stolberg verse, melyben egy csónakban fekszik a költő ami a sima vízen siklik. Az idő feltartózhatatlanul halad előre, a ladik úszik a vízen és a költő ráeszmél, hogy, „magam is eltűnök a változó időben”.

A zongora kíséret egy víz-motívumból épül fel, mely kis változásokkal végig ismétlődik. Schubert úgy írta meg a zenét, hogy bár ugyanazt az ötletet vezeti végig, mégsem unalmas, mert minden zenei eszközzel a ringatózást, lebegést és a megfoghatatlan időt fejezi ki.

V

A pisztráng

Vajon az emberi civilizáció miért úgy épült fel, hogy néha csalva könnyebb célt érni?

Maradunk a víznél, de ezúttal egy sokkal mozgalmasabb téma következik. Schubert legismertebb dala, amit még sokan az általános iskolában tanulhattunk: A pisztráng. A költővel majdnem névrokonok voltak, ugyanis Christian Friedrich Daniel Schubartnak hívták a sváb művészt. A költőről és a szóban forgó versének minőségéről is több eltérő vélemény született. Az erkölcsről szól ez a vers, arról hogy csalással könnyebb célba érni, és ezért milyen tökéletlen a civilizációnk. Megjelenik előttünk a paradicsom, majd az ember aki azt bepiszkítja.

Az első versszak egy tájkép, hasonló Mozartéhoz. Így kezdődik a vers

Egy tiszta patakban,
Úszott vígan sietve,
A szeszélyes pisztráng,
Tova, mint a nyíl.

A költő maga áll a part mellett és nézi a vidám pisztrángot. Halljuk a mozgalmas patakot és a hal fickándozását, ez a ritmusképlet végigkíséri az egész dalt, kivéve a sötét, 3. versszak elejét. A második versszakban változatlanul ismétlődik a zenei anyag, pedig a szöveg így folytatódik:

Egy horgász horgászbottal
Állt a parton,
És hidegvérrel nézte,
Hogy forgolódik a halacska.

De egyből kiderül miért maradt a jókedvű zene, a kristálytiszta vízben esélye sincs a horgásznak megfogni a pisztrángot. A dal utolsó versszakában azonban a zene elkomorul. A horgász megunta a várakozást, felkavarja a patak vizét, és kifogja a pisztrángot.

És én zubogó vérrel néztem a becsapottat.

Érdekes, amint a 3. versszakban a sötét zene hogy megy át először izgatottságba, az utolsó megismételt mondathoz pedig visszatér az eredeti téma, ami az elején még jókedvű volt, de itt mégis csalódottnak érezzük magunkat, a hibátlan természetet elrontotta egy betolakodó.

És, hogy mik is azok az eltérő vélemények amikről előbb szóltam? Az eredeti vers 4., utolsó versszaka miatt van, amit Schubert kihagyott a dalából, nem véletlenül. A költő erkölcsi tanulságot von le ebből az elképzelt esetből, arra inti a fiatal lányokat, hogy ha nem vigyáznak akkor a csábítók nagy bottal őket is kifogják.

VI

Rajnalegendácska

Mindig dobd be a gyűrűd a Rajnába.

És most ismét ugrunk az időben, a 19. század végére. Robert Schumann és Johannes Brahms képviselték azt amit Schubert elkezdett, közben pedig az „Új zene” képviselői, Liszt és Wagner másfelé vitték a zenét. Mi most ezen az új úton megyünk tovább, Gustav Mahler dalai egészen mások mint amiket előbb hallottunk, zenében és témában is egy új világot fedezünk most fel. Az előző dalok mind nagy költők verseiből készültek, mély érzésekkel, több rétegű hangulati- és jelentésvilággal. Mahler dalai viszont 1 kivétellel mind valamilyen népi szövegből táplálkoznak, de még azt is teljesen népdal szerűvé teszi a zene. Neki a természet volt „A” téma, egyszer azt írta, hogy „az én zeném mindig és mindenhol csak a Természet hangja”.

A természet egy hangszer, amin az univerzum játszik

A következő két dal egy híres német népmese gyűjteményből készült, a „Fiú csodakürtje” egy 19. századi gyűjtés ami annyira megihlette a mestert, hogy nem csak dalokat írt belőle, hanem szimfóniáiban is az énekes tételekben megjelenik e téma.

A Rajnalegendácskában egy fiú tűnődik azon, hogy kedvese szereti e, végül bedobja a Rajnába az arany gyűrűjét. A gyűrű egészen a tengerig utazik a folyóban, ahol bekapja egy hal. A halat kifogják, a király asztalára kerül, és mikor megtalálja a gyűrűt felkiált: „Kié ez e a gyűrű?” A lány épp ott van – nem tudjuk miért –, elmondja, hogy övé, és hazaviszi a fiúnak a gyűrűt.

VII

Ki találta ki ezt a kis dalt?

Német népmesék, akárcsak a magyarok, galamb helyett libákkal.

A dalok azért is nagyon érdekes művek mivel – általában – két művész terméke: a költő megírja a versét, és a zeneszerző a saját fantáziájával megtölti azt zenével, ehhez azonban néha változtatni kell a szövegen, Mozartnál láttuk az elején, hogy Goethe után odabiggyesztett egy sort még, Schubert meg ha kellett kihagyott egy egész versszakot. Mahler ebben is tovább megy, ő saját maga szerkesztette a szöveget, népi eredeti témákból.

A „Wer hat dies Liedlen erdacht?” azaz „Ki találta ki ezt a kis dalt?” már címében is mutatja ezt a naiv, népi, egyszerű művészetet, de ezek a dalok pont ettől nagyok. Nem szabad lebecsülni azért mert egyszerűbbnek tűnik, Bartók és Kodály megmutatta már nekünk, hogy igenis ugyanolyan értékes a népi művészet.

Itt is egy tájképpel kezdünk, fent a hegyen egy szép kis házikó állt, aminek ablakából egy lány énekel, átveszi a szót a mesélőtől és elénekli nekünk szerelmi bánatát, majd a mesélő visszatér, és felteszi a nagy kérdést: Ki találta ki ezt a kis dalt? A vízen hozta 3 liba, 2 szürke és 1 fehér. Ha nem tudod, elfütyülik neked. Ugye, hogy olyanok akár a magyar népmesék?

VIII

Tavaszi reggel

Schubert csak álmodozott a tavaszról, Mahler viszont elhozza nekünk.

Mahler több dalát zenekari kísérettel írta, kihasználta a zenekari hangzás végtelen színeit. Ez a zongora kíséretes változatokon is jól hallatszik, a zene szövete, ritmusa, színei folyton változnak, emiatt nagyon érdekes képet kapunk, főleg, hogy míg Schubertnél egyenértékű a zene és az ének, Mahlernél néha saját életet kezd élni a kíséret.

Az ének rész is nagyon érdekes. Egyszerű, naiv népdalnak tűnhet néha, azonban néha pont ettől nehéz énekelni. Mivel a zene folyton változik és alakul ezért nagyon kell figyelni a két előadónak egymásra, főleg mert a tempó is változik. Mahler néha egészen érdekes utasításokat ír a kottába, például: „fickósan!”. Aztán megjelennek a melizmák - amikor egy betűt vagy szótagot dallamként kell énekelni -, amire a német nyelv nem annyira alkalmas.

Előbb csak reménykedtünk a tavasz eljövetelében, és most itt is van. A tavaszi reggel a kivétel Mahler dalainál. Leander nevű költő verse, melynek lehet, hogy az előbbi Schubert dalhoz hasonlóan mély értelme van, ám Mahler úgy zenésítette meg, mintha egy népdal lenne, egy óda a természethez. Énekel a pacsirta, zümmög a méhecske, egyenesen felszólít minket, hogy: „Kelj fel hétalvó!”.

IX

Hans und Grete

Otthon hagyott gondok, ländler és a szerelem.

Most pedig egy falusi mulatságba csöppenhetünk bele. Az előző Mahler dalokban is valamilyen páratlan ritmusú lüktetés volt, itt viszont a zene ténylegesen egy ¾-es ländlert, egy német néptáncot formáz, um-ca-ca szerű, mivel a ländler a keringő elődje volt tulajdonképpen. Itt a szöveg eredetét nem ismerjük, de ez is valamilyen népi történet lehet, amiből Mahler szerkesztette a dalszöveget.

Már a dal első sora is sokat mondó: aki vidám csatlakozzon a tánchoz, akinek pedig gondja van hagyja azt otthon! Hansnak is van egy gondja: nincs kedvese. A narrátor felszólítja: buta Hans, állj be táncolni! Ugye mondtam, hogy nem goethei magasságok ezek. Természetesen végül egymásra találnak Gretevel. A ländler egyik jól ismert eleme a „jódlizás”, a dalban is megjelenik, először csak zongorán, de aztán lesz meglepetés! Igazi jókedvű, finálénak való kedves kis dal ez.

X

Kóda

Remélem kedvet hoztam a zenehallgatáshoz, nem csak háttérzeneként. Szerintem érdemes odafigyelni a jó zenékre mert sok örömet találhatunk bennük, nem csak a „komoly” zenékben, nekem például nagy kedvencem a Bob Dylan, akinél a dalszövegekbe ugyanilyen mélységeket lelhetünk.

Kodály Zoltán élete hivatásának tekintette azt, hogy mindenkit megtanítson énekelni, zenélni hangszeren és szolfézsre is, mert szerinte csak így lehet igazán megérteni a zenét. Ebben igaza is van, de ma már nem reális ez a cél. A zenét azonban szerintem lehet élvezni zeneelméleti tudás nélkül is, egyszerűen csak oda kell figyelni.

Források és Illusztrációk

Ez az cikk egy házi koncert-előadás anyagából készült, ahol Fers Márta (ének) és Mayer Angyalka (zongora) adták elő a dalokat. A szöveg létrejöttében ők is sokat segítettek, a fordítások egy része pedig Fers Márta illetve Gádor Ágnes munkája.

A dalok egy YouTube playlist-en elérhetőek.
Mozart, Wolfgang Amadeus : Das Veilchen (K.476, 1785)
Schubert, Franz: Frühlingsglaube (D.686, 1820)
Schubert, Franz: Auf dem Wasser zu singen (D.774, 1823)
Schubert, Franz: Die Forelle (D.550, 1817)
Gustav Mahler, Gustav: Rheinlegendchen (1890-92)
Gustav Mahler, Gustav: Wer hat dies Liedlen erdacht (1890-92)
Mahler, Gustav: Frühlingsmorgen (1881)
Mahler, Gustav: Hans und Grete (1881)


Források:
Goldschmidt, Harry: Franz Schubert. Budapest: Gondolat kiadó, 1962.
Schonberg, Harold C.: A nagy zeneszerzők élete. Budapest: Európa kiadó, 1998.
Brockhaus-Riemann: Zenei Lexikon. Budapest: Zeneműkiadó Budapest, 1985.


Festmények Wikipedia/Google Art Project-ről:
Szinyei Merse Pál: Majális (1873)
Manet, Edouard: L'évasion de Rochefort (1881)
Monet, Claude: Jeanne Marguerite Lecadre In The Garden
van Gogh, Vincent: Blühender Obstgarten
Klimt, Gustav: Tranquil Pond (Egelsee near Golling, Salzburg, 1899)
Troyon, Constant: The Angler
Pissarro, Camille: The Goose Girl at Montfoucault, White Frost (1875)
Monet, Claude: Morning on the Seine (1898)
Szinyei Merse Pál: Pipacsos mező (1896)
Corot, Camille: Une matinée. La danse des nymphes. (1850)
Renoir, Auguste: Jeunes filles au piano (1892)
Turner, J. M. W.: A mountain scene, Val d'Aosta (1845)


Dokumentum történet:
2016.07.08. Hibajavítások
2015.02.01. Hibajavítások
2014.12.02. Publikálva

© Vizinger Zsolt
handcrafted with ♥