Egy igazi romantikus

A művészet volt mindene, olyannyira hogy végül a zenébe őrült bele.

Nem volt különösebben tehetséges ifjú korában, szülei könyvárusok és jogi pályára szánták fiúkat, járt is egy ideig lipcsei egyetemre. De ami igazán érdekelte az az irodalom és a zene, egy szenvedélyes amatőr volt aki rengeteg olvasott, meghallgatott minden zenét és írt verseket is. Paganini koncertjén határozta el, hogy a zenének szenteli az életét. A következő 20 évben csak zenét szerzett, néha vezényelt, és rengeteget írt: kritikákat, zenei írásokat, bemutatókat. Egy visszahúzódó ember volt, nem rendelkezett a nagy virtuózok színpadra termetségével, ő az íróasztala mellett váltotta meg a világot, a háza földszintjén, ugyanis mániákusan félt a magasságtól.

Amatőr műkedvelő

1810-ben született Bonn közelében, szülei könyvesboltjában falta a könyveket, aztán Lipcsében koncertekre járt, és a Tamás-templomba zenés istentisztelet hallgatni, ahol Bach volt kántor 100 évvel azelőtt. 1830-tól a híres zongoratanárnál, Wieck-nél vesz órákat, hozzájuk is költözött ahol megismerkedik Clara-val, a zongoratanár lányával aki már fiatalon híres zongorista volt. Szülei ellenezték a zenész pályát, de Wieck levele meggyőzte őket: „…három éven belül az egyik legnagyobb zongorista lesz…”. Nemsokára azonban történt egy baleset, akkoriban divatosak voltak a különböző szerkezetek a zongoratanításban amik az ujjakat megdolgozták valamilyen formában, Robert is használt egy ilyet a gyenge negyedik ujjára, végül túlerőltette és már hiába mentek orvoshoz vele, ujja használhatatlanná vált.

A zeneszerző és író. Claraval.

Nem keserítette el a balesete, ekkor már több zongora műve megjelent (pl. Abegg-variációk, Papillons) és elkezdett cikkeket írni több zenei újságba, majd 1834-ben megalapította saját folyóiratát, a Neue Zeischrift für Musik-ot. A zseniket ösztönszerűen felismerte, 31-ben első cikke az akkor még német földön ismeretlen Chopin-ről írta, a Mozart-variációkról, ez a híres „Uraim, le a kalappal! Zseni!” című kritika. Egyik utolsó cikke pedig Brahms-ról szólt hasonló hangnemben. A rossz zenét, a középszerű cukros slágereket viszont ki nem állhatta, és egész életében ez ellen küzdött cikkeivel. Közben Clara-val szerelmesek lettek, és hiába ellenezte a házasságot Clara apja, végül 1840-ben összeházasodtak. Clara ezzel feladta a zongorista pályát, Robert-nek megteremtette az otthon biztonságát, ahol egész nap írhatott és komponálhatott, ez mindennél fontosabb volt. A gyakorlást is hanyagolta, nem zajonghatott amíg a mester komponál, sőt Clara zeneszerző is volt, de Robert árnyékában nem hitt a saját műveiben, és ezt is abbahagyta.

Azon légy, hogy könnyű zenedarabokat játsszál jól és szépen. Ez sokkal helyesebb, mint nehéz darabokat kevésbé jól előadni. Nem kedvelte a kortársai zenéjében a virtuozitást.

Hangok

Schumann-nak több állása is volt az évek során, konzervatóriumban tanított, énekkart vezetett, és Düsseldorf városi zeneigazgatója is volt egy ideig. Utolsó éveiben elméje kezdett elborulni, családi örökség volt ez, apja és testvére is ezzel küzdött. Robert folyton hangokat hallott belül, és néha önkívületbe esett, több műve állítólag ilyenkor született, és maga sem tudta, hogy miről is szólnak, mert egyébként szinte minden műve valamilyen önéletrajzi témájú más szerzőkkel ellentétben. 1852-ben a Rajnába vetette magát, kihalászták valahogy, saját kérésére elmegyógyintézet vitték ahol 56-ban végül meghalt, a sors iróniája hogy Clara-nak hogy fenntartsa családját újra koncerteznie kellett.

Schumann zenéje dallamos és tömény egyszerre. Például ott a nagy slágere, a Träumerei (álmodozás), minden zongorázó gyerek megtanulja, és nagyon egyszerűnek hangzik, azonban folyton több szólam szól, amit csak a nagy zenészek értenek meg, Horowitz mondta egyszer, hogy a legnehezebb mű amit játszik. Fiatalon csak zongorára írt, aztán felesége biztatására jöttek a szimfóniák, dalok, kamaraművek.