A dalköltő

Dalra fakasztotta a költészetet és szóra bírta a zenét – mondta róla egy barátja. Schubert nagysága csak Mozarthoz mérhető, ha egy kicsit is tovább élt volna egészségben az egyik legnagyobb zeneszerzőként tartanánk ma számon.

A nagy Beethoven árnyékban nehéz volt az érvényesülés komponistaként, csak néhány nevet tartottak valamire Bécsben azokban az évtizedekben, Schubert keményen küzdött, hogy elismerjék, és gyakorlatilag csak utolsó évében sikerült ez. Élete summázva szomorú történet, de ő maga általában nem volt az a szenvedő-művész ahogy azt elképzeljük. Nem érdekelte a pénz, minimális keresete volt, néha éhezett, de barátai mindig segítettek, ő csak komponálni akart, és ezt is tette reggel-délelőtt, délután pedig kávéházak és mulatozás. Jókedvű fiatalember volt aki szeretett barátaival mókázni, illetve a róla – már életében – elnevezett Schubertiádákon mindig a zongoránál ült, ahol éjjelig keringőket és ländlereket játszott talpalávalónak.

1797-ben született Bécsben (ő volt egyetlen bécsi bécsi zeneszerző), apja tanár, és gyermekeit is mind tanárnak nevelte. Schubert zenei tehetsége korán megmutatkozott aminek hatására felvették a bécsi udvari énekkarba és a városi konviktusba ami nagyon előkelő egy iskola volt, ugyanakkor börtön is, de sokat tanult itt a zenéről, első műveit megírta, és vezényelt. Salieri felfigyelt rá és tanította egy ideig, de összekülönböztek mert Salieri nem kedvelte Beethoven-t, Schubert pedig pont ellenkezőleg. Később jött a tanári állás, amit persze nem sokáig bírt, 1818-ban elköltözött apjától, és általában valamelyik barátjánál lakott. Író, festő és zenész barátai köre összejárt, és a kis, tömzsi Schubert lett a központ, ezeket az irodalmi és zenei esteket elnevezték Schubertiádáknak, új szerzeményeit itt mutatta be a zeneszerző először kis baráti körének. Aztán az évek teltével egyre nagyobbak lettek ezek az estek, néha Schubert el se ment, de nélküle is megtartották, utolsó éveiben néha több mint 50-en voltak!

Alacsony, zömök, jó kedélyű. Egy Schubertiáda, verseket olvastak fel, és meghallgatták Schubert legújabb szerzeményeit, aztán hajnalig táncoltak a zeneszerző keringőire.

Schubertnek jól fizető, biztos állása sohasem volt, két alkalommal tanította az Eszterházy udvar grófkisasszonyait, de ezen kívül gyakorlatilag csak a kotta eladásokból volt pénze, ami minimális volt. Nem tudott tárgyalni, és ezt a kiadók ki is használták, már amikor elismert zeneszerző volt történt egyszer hogy az ágynak esett, és mikor meglátogatta a beteg és kétségbeesett Schubertet egy kiadó kihasználva a helyzetet megvásárolt tőle néhány Müller-dalt darabjáért egy  bécsi forintért. Pár évvel később, halála után, mikor dalai felkapottak lettek, ezek a kiadók több tízezret kerestek a kottákon, és mikor az ifjú Liszt zongora átiratokat készített ezekből azért több száz forintot kapott.

Semmi másért nem vagyok a világon, mint hogy zenét komponáljak! Az államnak kellene eltartania.

1822-ben elkapta a szifiliszt, az akkoriban gyakorlatilag halálos ítélet volt, haja kihullott, bőre ragyás lett, elbújt barátai elől, pár hónap után talpra állt, de ezután beteges, és 1828-ban 31 évesen a hastífusz végzett vele. Utolsó éveiben ért be teljesen, és olyan gyorsan ontotta magából a mesterműveket mint senki más, még Mozart sem tudott ilyen gyorsan komponálni mint Schubert. Állítólag halálos ágyán is nem a fájdalmait panaszolta, hanem sírt mert fejében rengeteg hangjegy kavarog és nem tudja leírni.

Schubert munkásságának és életének igazi drámája az, hogy mennyire próbált érvényesülni a rossz úton. A dal gyakorlatilag egy nem létező műfaj volt előtte, néhányan próbálkoztak ugyan, de művészi szintre csak ő emelte a liedet. Schubert folyton opera karrierről álmodozott, de egyrészt kiugró tehetsége sem volt benne, másrészt olyan csapnivaló szövegkönyveket kapott barátaitól, hogy mindegyik operája zagyvaság emiatt. Ha elő is adták valamelyiket elmarasztalták az első előadás után, pedig rengeteg munkája volt ezekkel. A schuberti stílus pont a rövid, dal formához illik legjobban – meghökkentően gyors és lehetetlen modulálások egymás után, melynek köszönhetően utolérhetetlen a hangulat ábrázolásban, mindezt olyan dallamossággal mely csak Mozarthoz mérhető.