Számok a zenében

Matematika és logika – sokan próbálnak kapcsolatokat találni a zenében ezekkel a fogalmakkal, Schönberg zenéjében ott a válasz.

Kérdés, hogy tudni akarjuk e a választ? Bach zenéjét vizsgálva szintén magas szintű logikára lelhetünk, de itt-ott szembe jön egy furcsa súrlódás, egy érdekes dallamvezetés – és pont ettől lesz szép. Schönberg a 12 hangú rendszerével egy olyan zenét hozott létre amit szabályok vezérelnek, igazi 20. századi zene ez teli ellentmondásokkal és kétértelműséggel: ijesztő és szép, maró és édes, könyörtelen és barátságos.

Néhány művét kiválogattam egy YouTube playlistre:

  1. A Megdicsőült éj, Op. 4, Boulez vezényel.
  2. Az 1907-es Kamaraszimfónia Chially vezényletével, Op. 9.
  3. Drei klavierstücke, azaz az első szabad atonális zene, Glenn Gould a zongoránál, Op. 11.
  4. Egy friss Pierrot lunaire előadás a Chicago Symphony-tól, Op. 21.
  5. Az Op. 25-ös zongoraszvit, az egyik első dodekafon zene.
  6. Rattle vezényli a Variációkat zenekarra, Op. 31.
  7. Brendel zongorázik, Kubelik vezényel: a Zongoraverseny, Op. 42.

Az elkésett romantikus

A fiatal Schönberg némileg ellentmondásos műveket írt a századfordulón. A német zenei világ kétfelé szakadt: sokan a klasszikus egyensúlyok közé szorított brahmsi romantikát képviselték, a másik tábor pedig Wagner túlontúl kromatikus útján járt. Schönberg volt az aki úgymond kipróbálta mindkét utat, valójában válaszokat keresett, de nem találta meg. Ezek a fiatalkori művek néhol klasszikus tisztaságról árulkodnak, néhol pedig túlfeszítik Wagner kromatikus zenei nyelvét.

A közönség is érezte ezt az ellentmondást, egy fiatal művész aki nem találja a helyét és a nyelvét. Művei nem igazán arattak sikert, a Megdicsőült éj ma a legismertebb zenéje, de akkor ezt a vonósszextettet kifütyülték.


A megtalált válasz

A tonális zene velejárója a disszonáns hangzás – amikor is feloldást várunk. A késő romantika, így Schönberg is túl feszítette már ezeket a lehetőségeket, a 20. század első évtizedében sorra születtek a disszonanciát egymásra halmozó művek, a bécsi mester nem kért ebből, 1908-ban talált rá az ő saját válaszára, amit egyetemesnek, mindenki által követendőnek, sőt mi több: tökéletesnek hitt. „A disszonancia emancipációja” ahogy ő hívta. Az atonális zenében nincs középpont, egy alap hang melytől eltávolodunk majd visszatérünk, így disszonanciák sincsenek.

A Három zongoradarab és az Öt zenekari mű, és természetesen a Pierrot lunaire melodráma ilyen művek. A zenetudósok szeretnek vitatkozni mai napig azon, hogy valóban középpont nélküli ez a zene? Tonális „foszlányok”, vagy inkább árnyékok ugyanis átjárják, de ezt Schönberg is tudta, hamar rájött, hogy a válasz nem tökéletes mégsem.


A tökéletes válasz

Úgy lehet minden hang egyenlő ha mind a 12 szerepel, de ugyanolyan arányban. Mind a 12 hang egymás után, egy sorban (valamilyen sorrendben), ismétlés nélkül. A dodekafon zene ilyen sorokból áll, a sorok megfordíthatóak, tükrözhetőek, feljebb-lejjebb rakhatóak, de a sorrendnek változatlannak kell lennie, így marad meg az egyenlő arány. Logikus – de szép is? Nem, nem az, és nem is akar az lenne, ez expresszionista zene, a régi világ esztétikáját rég elvetették már a szerialista zeneszerzők.

A 25-ös opustól kezdve többnyire ilyen zenét írt Schönberg, közönségre nem talált természetesen, bár egyre több követője akadt a zenészek közül. Felnevelte a következő generációt, és az utána következő zeneszerzők belemerültek a dodekafóniába és a szerializmusba.

A zenetörténeti leírások mindig címkéznek és végletekben gondolkodnak, azért, hogy könnyen megérthessük a mondandót. Én is így teszek természetesen, de fontos megjegyezni, hogy a művészetet nem lehet csak ilyen egyszerűen címkézni, pár mondattal leírni. Schönbergnek van egy híres gúnyos idézete: „sok jó zenét meg kell még írni C-dúrban”. Néha ő is, és követői is írtak ilyen „régimódi” zenét.