A legmodernebb a modernek közül

A századfordulón mindenki válaszokat keresett: merre tart a zene? Schönberg radikális megoldásokkal állt elő, és élete végéig hitt benne.

Teljesen autodidakta módon képezte magát, kevés ilyen személyiség van a zene újkori nyugati történetében, ennek meg is lett a hatása: 1897 és 1907 között zenéje még késő romantikus, ezután azonban teljesen új vizekre evez. Schönberg tudta a zenéjéről, hogy nem a mának készül, néha azért volt sikere persze, de sokkal inkább Stravinsky, Bartók, és az oroszok szerepeltek a koncertrepertoáron a 20. század első felében a kortárs zenék közül.

1874-ben született Bécsben, tehetséges volt és magától képezte magát, olyannyira, hogy nagyon jól ismerte nagy elődjeit. Húszas éveiben különféle zenei munkákat vállalt, Berlinben is egy ideig, aztán újra Bécs következett. 1907 után elhagyta a tonalitás megkötéseit. A tonalitás a zenében röviden annyit jelent, hogy van egy központi hangja a zenének, általában azzal kezdődik, és a legtöbb esetben azzal végződik, ez hang szabja meg a többi „használható” hangot, tehát a harmóniákat, és hogy merre lehet modulálni, hogy aztán visszatérjen a zene a központi hangjára, a tonikára. A 19. században ezt a rendszert már erőteljesen feszegették, Liszt 1883-ban megírta a Hangnem nélküli bagatelljét, ami már majdnem schönbergi atonális mű volt, jellemző hogy nyomtatásban csak 1956-ban jelent meg. Wagner, Strauss, Debussy művek is teli vannak a tonalitást majdnem felbontó hangokkal – de mégsem, mindig visszatérnek. Schönberg 1908-tól kezd szabad atonális műveket írni, nagy mesterműve az 1912-es Pierrot Lunaire melodráma.

Szigorú, átható tekintet... ...ami a festményein is megjelenik.

Természetesen követőkre is talált, rengeteg tanítványa volt Bécsben, kettő név azonban kiemelkedik: Berg és Webern. Ők hárman egész életükben tartották a kapcsolatot, bemutatták egymásnak felfedezéseiket, ötleteiket és műveiket. 1911-ben Schönberg újra Berlinbe költözik, az első világháborúban egy ideig katonai szolgálatot is vállalt, majd 7 év után ismét Bécs, ismét tanítás, vezénylés, zeneszerzés, előadások. 1921-től számítjuk harmadik alkotói periódusát, kialakítja a tizenkét hangú technikát, a dodekafóniát. Ennek a lényege, hogy az összes hangot használja (zongorán 7 fehér, 5 fekete billentyű), de mindegyiket csak egyszer, és ilyen szériákból épül fel a zene. Webern volt aki ezt még tovább vitte, és néhány évtized múlva sok ifjú zeneszerző körében vált hirtelen divattá ez, amit ma szeriális zenének hívunk, melyben minél több dolgot valamilyen képlet, rendszer határoz meg, nem csak a hangmagasságokat, de hangerőt, hangszínt, ritmust. Ez persze akkor is, és ma is hallgathatatlan zajnak tűnt a közönségnek, odáig fajult, hogy egynémely zeneszerző kijelentette, hogy ő nem az igen tisztelt publikumnak ír zenét.

Schönberg a második világháború borzalmai elől az Egyesült Államokba költözött, ahol a kaliforniai egyetem tanára volt élete végéig. Több értékes zeneelméleti könyvet írt, és bár zenéjét a közönség nem kedvelte, a zenészek azonban mindig is tisztelték az elméleti tudása miatt. 1951-ben hunyt el Los Angelesben, nem érhette meg, hogy elismerjék – legalábbis zeneszerző társai, ugyanis a közönség mai napig nem fogadta be a Schönberg által elindított zenei gondolkodásmódot.