Egy másik forradalom

Zongorista-zeneszerzők Párizsban a 19. század derekán.

A zenei élet

„A hangszereken megszólaló dráma, amelyet megfosztottak a szavak segítségétől, előzetes magyarázatot kíván. Az alábbi programot tehát tekintsük úgy, mint operaismertetést, amely arra szolgál, hogy a következő zeneszámok karakterét és kifejezésmódját jelezze.” ~Berlioz írja a Fantasztikus szimfónia előszavában.

Opera

Párizsban a tisztán hangszeres zenét a 19. század elején nem tartották sokra, Beethoven szimfóniáit alig ismerték, és kevesen kedvelték az abszolút zenét. Az opera viszont nagy divatnak örvendett egész Európában. Három nagy színház működött Párizsban, az Akadémia ahol Meyerbeer volt az úr, az Olasz Színház amit Rossini igazgatott, és volt egy vígopera is. Divatos volt az olasz bel canto opera egyrészt, Bellini, Donizetti és mindenekelőtt Rossini műveivel, aki öreg korára Párizsba költözött. Másrészt kialakult egy francia opera stílus, az úgynevezett grand opera, mely mindenáron szórakoztatni akart, zenéje túlzó, karakterek elnagyoltak, és rengeteg színpadi különleges effektet használtak. Meyerbeer a híres Ördög Róbert darabja a legkiemelkedőbb e stílusból.

Donizetti premier az Olasz Színházban.

Ahogy terjedt a kontinensen az opera úgy vált a kor legfőbb szórakoztatási módjává. Az összes zeneszerző operát akart írni, ez volt a módi. Az ifjú Liszt első nagy műve egy opera volt Párizsban, a Don Sanche, kis sikerrel. Fryderyk Chopin-t pedig otthonról egész életében arra biztatták levelekben, hogy írjon egy igazi nemzeti operát. Tömegek fütyülték az utcákon a híres áriákat, univerzális zenei nyelvvé váltak ezek a dallamok Budapesttől Londonig, Szentpétervártól Párizsig.

Koncertek

Három nagyobb terem volt alkalmas ilyen estékre, a két zongoragyáros által fenntartott koncerttermek a Salle Pleyel és Salle Erard, illetve a párizsi Conservatoire nagy terme. Nagyobb koncerteknél előfordult, hogy kibérelték valamelyik színházat aznap estére.

A 20-as években bevált gyakorlat volt, hogy 2-3 opera énekes és néhány hangszeres zenész lépett fel egy estén, sok szereplő, sok kis darabbal. A híres áriákat és duetteket várta a közönség, és ezt az igényt kielégítették. Egy 1824-es angol koncerten például Lisztnek három száma volt, az első részben egy Hummel Concerto, a második részben egy Czerny variációk, és a végén improvizálás egy témára amit a közönség ad. A koncertet egy Haydn szimfóniával kezdték, 30 év elteltével is imádták az osztrák mestert. Többi szám pedig mind valamilyen opera ária vagy duett több énekestől. És természetesen mindig ráírták a programlapra, hogy Liszt épp milyen zongorán fog játszani.

A 30-as és 40-es években annyi változott, hogy a bécsi klasszikusok többnyire kiszorultak ezekről a koncertekről, helyükre a hangszeres előadók is opera számokat játszottak, átiratok, parafrázisok, fantáziák, reminiszcenciák – futószalagon készültek ezek zenék, ugyanis nem csak a koncerttermekbe mentek meghallgatni az emberek, hanem az eladott kottákból is szép summát lehetett kapni. Még Chopin is írt opera témákra darabokat.

Liszt koncert programok.

1832. február 26-án a Salle Pleyel-ben mutatkozott be Chopin a párizsiaknak. Az est Kalkbrenner 6 zongorára írt Grande Polonaise-ével kezdődött, Hiller, Osborne, Stamaty és Sowinsky zongoristák kísérték a két szólistát. Ezután Chopin 2. zongoraversenyét és Mozart variációkat játszotta – Kalkbrenner játszotta a zenekari szólamot –, továbbá több mazurkát és noktürnt is halhatott a közönség. Néhány egyéb műsorszám is helyet kapott az estén, Beethoven vonós ötöse és a kihagyhatatlan opera részletek. Nem volt telt ház, de a ott ült Liszt, Mendelssohn, Herz, Pixis és Cherubini, és Fétis is igen jókat írt róla a Revue Musicale-ba, így természetes hogy Chopint minden szalonban tárt karokkal várták a koncert után.

Az 1837-es Salle Erard-ba tartott koncert hasonló, csak még több opera részletet énekeltek, és már feltűnnek a híres opera témák zongoristák előadásában, Liszt játszotta egyik reminiszcenciáját. Ha a 40-es évekbeli angol koncert programot hasonlítjuk össze ezzel akkor sok különbség nincs, azonban Liszt itt már opera témák mellett előadja a kötelező Grand Galop Chromatique-t, illetve a Marche Hongroise-t. És érdekesség, hogy ezen a programlapon már a „Recital” szó is megjelenik, többesszámban ráadásul. A szót egyébként ő találta ki a szóló zongora estre, és 1840. június 9-én használta először egy Londoni koncertjén, melyen Beethoven 6. szimfóniájából játszott részleteket, Schubert dal átiratokat, egy tarantellát és a két kihagyhatatlan Hexaméront és Grand Galop Chromatique-ot.

Szalonok

Párizsban a szalonokban dőltek el, hogy ki lesz divatos zenész és ki nem. A művészek immáron nem voltak egyenlőek a személyzettel, a főbejáraton jöttek s távoztak. Az estek róluk szóltak. Az aktuális témákon kívül folyton napirenden volt a filozófia és természetesen a művészetek, ha egy fiatal zongorista érvényesülni akart akkor nem csak érdekeset és újat kellett nyújtania a zongoránál, hanem a társalgáshoz is értenie kellett, ismernie kellett az összes témát, saját művészetén kívül a politikát, filozófiát is.

Graf festménye 1840-ből, egy elképzelt összejövetel: Liszt játszik egy fantáziát, természetesen Beethoven mellszobrát nézve. Musset, Sand, d'Agoult ülnek. Berlioz, Paganini és Rossini állnak.

A dúsgazdag urak feleségei működtették ezeket a híres szalonokat, hallgatólagosan elosztották a hét napjait egymás közt. Így volt egyik nap mindig Madame Girardinnál irodalmi est, másik nap a Hotel Lambert-ben lengyel est. De kedvelt és híres volt még Madame Belgiojoso hercegnő szalonja is, ahol 1837-ben volt az emlékezetes Liszt – Thalberg párbaj. A 40-es években pedig Madame Sand is Square d'Orléans-beli lakásán működtette a saját szalonját, ahol főleg politikai témákról esett szó.

Ezek az estek a legritkább esetben voltak szervezettek, nagyrészt a zongoristák improvizáltak, vagy a saját szerzeményüket mutatták be barátaik előtt. Nem volt ritka, hogy Chopin és Liszt négykezest játszottak.

Saját stílus

Henri Herz elkápráztatta a hallgatóságát a csillogó, felső regiszterek használatával. Alexander Dreyshock oktávmeneteiről volt híres, nem különféle díszítéseket improvizált a darabokba mint a többiek, hanem az eredeti szólamokat oktávvá egészítette ki, és Chopin Forradalmi etűdjével drámai hatást ért el. Thalberg a „három kéz” technikával lett híres, amit egy angol hárfaművésztől kölcsönzött, még a kottáit is 3 sorban írta, középen mindig a dallam, két hüvelykujjal, alul és felül pedig gyöngyöző arpeggiok. Teljesen olyan hatást keltett, mintha nem egy ember játszana, e mellé társult tökéletes technikája amit Hummeltől és Moschelestől tanult, és a többiekkel ellentétben teljesen mozdulatlanul ült szinte a zongoránál. Chopin a rubatojával és végtelen számú hangszínével tűnt ki, koncertterembe túl vékony is volt ez a hangzás, a szalonokban viszont mágikus lehetett, mert minden egyes beszámoló csak eltúlzott hasonlatokkal tudja leírni a hatást. Rubatojára pedig jó példa egy növendéke által lejegyzett eset, mikor is Meyerbeer meglátogatta a órát ahol egy mazurkáját tanította Chopin, és a francia opera szerző megjegyezte, hogy ez nem is hármas hanem páros lüktetésű, Fryderyk a végén már üvöltözött a nála kétszer idősebb mesterrel, és többször eljátszotta, lábával ütve a taktust, a tanítvány írja végül:

Meyerbeer megmakacsolta magát, és bizony haraggal váltak el. Chopin el sem búcsúzott tőlem, úgy vonult el a dolgozószobájába. Persze neki volt igaza: mert bár a harmadik ütés veszít kissé az értékévből, hiszen valósággal elmerül a dallam folyamában, azért még nagyon is létezik.

Liszt minden technikát és trükköt magáénak tudhatott, ha pedig újat hallott gyorsan megtanulta, Thalberg három kéz technikája is feltűnik később Liszt zongoradarabokban. Az ő egyedisége egyesek szerint a hajában volt, ami persze ismét csak egy romantikus túlzás, de olyan színpadi jelenléte volt aminek nem tudtak ellenállni, a 40-es évek végére hisztéria övezte a koncertjeit.

A publikum igényeit keresték az előadók, olyannyira, hogy például Liszt idősebb korában szégyellte ezt a korszakát, mert a színpadi előadás és csillogó zene fontosabb volt mint a művészet. Bevált gyakorlat volt, hogy mindenki hozzányúlt a zenéhez, rögtönzött bele részeket, vagy ami nem tetszett kihagyta, belevitte a saját stílusát, saját technikáit. Egyik híres anekdota szerint egy szalonban a Thalberg játszotta Chopin egyik közismert noktürnjét, a saját stílusában természetesen „feljavítva”, az előadás végén odament hozzá a lengyel mester: „csodálatos darab volt ez, ki a szerző?”.

Improvizálás

Az improvizálás nem a romantika terméke, de ezek a fiatalok emelték a legmagasabb szintre. Már Bach is egészen kivételesen tudott rögtönözni, fiatal korában megrótták mert a megszokott korál helyett valami egészen új, fura dolgot improvizált, idős korában meg 6 szólamú fúgát improvizált Silberman új fortepianoján a porosz királynak. Beethoven Bécsben ezzel lett híres, mint zeneszerző csak később lett ismert, és később koncertjein is feltűnt az improvizálás, mint „szabad fantázia pianofortén”. Azonban a forma uralkodott a tartalom felett, így csak mint érdekesség volt jelen, de egy kivétel volt, mégpedig a versenyművekben a cadenza. Lejegyzett Beethoven és Mozart cadenzákon tetten érhetjük a magas szintű improvizációikat a klasszikus szerzőknek is.

A 20. század elején szinte teljesen kihalt az improvizálás a komolyzenéből. A jazz zenészek, mint Art Tatum, Oscar Peterson és a képen szereplő Keith Jarrett vették át a stafétabotot.

Chopin és Liszt idejében azonban nem csak, hogy egy elvárt képesség volt, de így is komponáltak a zeneszerzők. Chopin-ről jegyezte fel Delacroix, hogy improvizálásai során sokkal merészebb volt, kitalált valamit percek alatt, aztán hetekig, sőt néha hónapokig csiszolta míg végleges formát öltött. Liszt pedig koncertjei kötelező részévé tette az improvizálást, mégpedig úgy, hogy egy urnát helyeztek a színpad elé, amibe beledobhatott a közönség témákat, és ebből húzott véletlenszerűen.

Még 1875-ben, a budapesti Zeneakadémia megalapításánál is kezdetben a felvételi kötelező része volt, a zongoristáknak be kellett mutatni improvizációs képességeiket. A 20. században azonban a komolyzenéből teljesen kihalt sajnos ez a gyakorlat, csak kevés nagy művész merészkedik erre a területre. Cyprien Katsaris és Gabriela Montero Liszthez hasonló módon a közönségtől kérnek témát és stílust, sőt albumot is adtak ki, bár az már egy jó vita tárgya lehetne, hogy egy rögzített improvizáció valójában annak tekinthető e, vagy valami másnak már.

Klasszikus formák a múlté

Fantáziák, prelűdök önmagukban, noktürnök, mazurkák, keringők és más táncok, balladák, polonézek, dalok ének nélkül, etűdök, rapszódiák – és lehetne folytatni még a sort, megannyi új stílus és név a kis remekműveknek. Volt aki már programzenei címet is adott zongoradarabjainak, Liszt svájci és olasz utazásin készült művek ilyenek, volt aki viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ez csak egy noktürn, ilyenkor viszont a kiadók ragasztottak rá valami fantázia nevet mert sokkal jobban el lehetett adni úgy, hogy a „Szajna partján”, mint „3 Nocturnes, op. 9”.

A kreativitásnak nem szabott gátat a forma börtöne, Beethoven a 32 szonátában már elmondott mindent amit abban a formában lehetett, ezek a fiatalok nem is próbálták az Op. 111-et tovább vinni, bár néhány kivétel akadt, Chopin szonátái ilyenek, amik az első kivételével mai napig kötelező repertoár darabok, ám érdekes módon amikor megjelentek bírálták a kortársak, még Liszt is azt írja róla a könyvében az 50-es években, hogy nem bírt a formákkal.

Azonban az általa választott szűk keretbe foglalt körvonalak szabad kidolgozása nem elégítette őt mindig ki, és eszméit olykor a klasszicitás sorompói közéi is be akarta szorítani. Szép koncerteket és szonátákat írt, ámde e dolgozataiban nem nehéz felismerni, hogy több bennük az akarat, mint az ihlet. ~Liszt írja Chopin-ről

A 30-as és 40-es évek zenei terméséből meglepően keveset hallhatunk ma, szinte kizárólag Chopin és Schumann műveik ezek. Liszt rengeteget publikált ebben a két évtizedben, de az értékes műveit mind átírta, finomította és javította a weimari időszak alatt.

Hexaméron

Belgiojoso hercegnő a Liszt-Thalberg párbajt is az olasz menekültek megsegítésére rendezte, néhány hónappal később egy újabb ötlettel állt elő. Hat ismert zeneszerzőt felkért, hogy írjanak variációkat Bellini „A puritánok” induló-témájára. Hasonló vállalkozás volt ez, mint évekkel korábban Bécsben a Diabelli variációk, ahova a 11 éves Liszt írt egy Czerny etűd stílusú variációt.

A bécsi kiadás címlapja és az első oldal.

Számunka azért fontos ez a darab mert egy jellegzetes korkép, 6 szerző – 6 stílus. 1839-ban Bécsben Haslinger adta ki, Grandes Variations de Bravoure pour piano címen. Liszt és Thalberg neve naggyal, Bécsben őket ismerték természetesen. Ma ez a zene sok helyütt vulgáris, telitűzdelve szélsőséges jelzésekkel. Egyedül Chopin variációja állja meg a helyét ma, jellemző hogy Liszt írásmódja később, a weimari időszakra finomul, kevesebb túlzás, kevesebb szélsőséges jelzés a kottában.

Liszt fogta össze ezt a kiadványt, ő írta a bevezetést, a közjátékokat és a finálét. Thalberg az első variációt, Ben marcato melyben a dallam néhol középen van természetesen, alul s felül pedig arpeggiok és harmóniák. A második moderato variáció ismét Liszt, rengeteg utasítással ahogy az akkoriban szokásos volt nála. Forte és piano, marcato és appassionato váltja egymást oda-vissza. A harmadik variáció egy Di bravura Pixis-től. Majd egy átkötés után a negyedik variáció Herztől, csillogó futamok a zongora felső regisztereiben. Az ötödik Czernytől egy romantikus etűd tizenhatodok tengereivel, majd hasonló stílusban egy átvezető Liszttől, természetesen bal kézben marcato oktávok, és átkötés Chopin Largojára: Lento, quasi Recitativo. Egyik prelűdje is lehetne a lengyel mesternek, kétségkívül a sorozat legértékesebb része zeneileg. Végül Liszttől egy halk lezárás, tremolokkal, és a végén négy piano jelzéssel. És a finálé megint Liszttől egy gyors koncertetűd 3, sőt a végén 4 forte jelzéssel és sforzando-kkal.

Csapongó, rendkívül ízléstelen és színes mozaik a mai fülnek, de nagy sikere volt, és Liszt számtalanszor előadta koncertjein, még zenekari szólamot is írt hozzá. Nem is játsszák ma már természetesen, bár Marc-André Hamelin-nek van egy bravúros felvétele belőle, érdemes meghallgatni.