Egy másik forradalom

Zongorista-zeneszerzők Párizsban a 19. század derekán.

A főszereplők

„Nem tudom, van-e még valahol annyi zongorista, mint itt; és arról sincs tudomásom, hogy bárhol ennyi ostoba ember és ennyi virtuóz volna.” ~Chopin

A zongora

Bartolomeo Cristofori 1700-as találmánya, a gravicembalo piano e forte a maga nemében és idejében egy hihetetlen találmány volt, az addigi billentyűs hangszereknél sokkal összetettebb mechanikája remekmű – de, mint minden új találmánynak, ennek is kellett még néhány évtizednyi fejlesztés, hogy elfogadott hangszerré váljon, és kezdje lecserélni a csembalót.

Cristofori egyik fentmaradt első zongora prototípusa

Gottfried Silbermann az egyik legelismertebb német orgona és billentyűs hangszer mester az 1720-as években sokat dolgozott Cristofori mechanikájának fejlesztésén. Egy lipcsei vásáron ki is állította az új hangszert, ahol termesztésen a helyi zenész híresség, Johann Sebastian Bach kipróbálta az új piano e forte-t. „Dicsérte, sőt, csodálta a hangzását, de panaszkodott, hogy a kelleténél gyengébb a magas regiszterben, és túl kemény a játék rajta.” írja egy diákja aki jelen volt a próbán. Silbermann állítólag meg is sértődött a kritikán, azonban kedvét nem szegte, újabb fejlesztéseket hajtott végre, amik annyira jól sikerültek, hogy a porosz király, II. Frigyes az összes kész darabot megvette, és potsdami palotájában minden termében volt egy hangszer. 1747-ben Bach nála járt, és állítólag minden teremben játszott valamit, végül egy 6 szólamú fúgát improvizált. Ezekre a pianofortékra már áldását adta a nagy zeneszerző, akinek egyébként is a klavichord volt a kedvenc hangszere, amin szintén lehet árnyalni a dinamikát, a csembalóval ellentétben.

Két mechanika alakult ki a 18. század végére, a könnyedebb, csillogóbb bécsi mechanika, és a masszívabb, mai hangzáshoz közelebb álló angol mechanika. Az úgynevezett bécsi mechanika tulajdonképpen zsákutca volt, bár a 20. századig gyártották. Andreas Stein építette az első ilyen hangszereket 1770-től, később pedig Walter, Streicher és mások tökéletesítették. Lényegében az egyszerűség volt az előnye, és ezért szerette Mozart és Haydn, repetálni gyorsan a hangokat nem lehetett, de a kalapácsok nagyon közel voltak a húrokhoz, ezért közvetlen volt a billentés és könnyed. Csak két húrt használtak, sík rezonánslapot és pillekönnyű kalapácsokat. Beethoven azonban már feszegette ezeknek a fortepianoknak a határait, a gyártóktól folyton erősebb, nagyobb, masszívabb, fejlettebb hangszereket követelt. A francia Erardtól kapott egy kedvére való hangszert, majd az angol Broadwoodtól, amit később Liszt vásárolt meg.

Közben Angliában a szárnyzongora mellett divatba jött az olcsó, kicsi asztali zongora, a mai pianínó elődje, 1768-ban Londonban Johann Christian Bach egy ilyen hangszeren adta az első angliai zongora estet.

A zongora billentyűzet terjedelmének növekedése


  1. Cristofori híres találmányán annyi billentyű volt, mint a korabeli 1 manuálos csembalókon: 54, C-től f3-ig.
  2. Mozart és Haydn Bécsben a fortepianókon már több mint 60 billentyűre komponálhatott.
  3. Az angol Broadwood tudta növelni ezt a terjedelmet 61-ről 68 billentyűre, már 5 és fél oktávos volt egy modern fortepiano, Haydn Angliában készült zongoradarabjai ezt ki is használják.
  4. Beethoven 6 oktávon dolgozhatott, a bécsi mechanikás zongorák 73 billentyűsök voltak.
  5. Az angol zongorák is 73 billentyűvel rendelkeztek a századforduló környékén, csak 4 hanggal mélyebben.
  6. Az ifjú romantikusok, Chopin, Liszt és társaik a párizsi szalonokban a maihoz nagyon sok tekintetben hasonló zongorákon játszottak, 82 billentyű, és két pedál amik ugyanúgy működtek már mint egy modern zongorán.
  7. És végül a mai standard, 7 és negyed oktáv azaz 88 billentyű, AAA-tól c5-ig. Bár ma már léteznek nagyobb terjedelmű zongorák (pl. a Bösendorfer Imperial), de ezek nem terjedtek el.

A korábban Londonban működő Sebastian Erard és Camille Pleyel voltak a két nagy zongoraépítők Párizsban. A 19. század elején csak úgy záporoztak a szabadalmak az egész Európából, a legfontosabb újdonság azonban Erard double escapement-je, azaz dupla kiváltású mechanikája volt 1822-ben, melynek lényege, hogy a visszaeső kalapácsot egy emelőtag fogja meg visszaesés előtt, és még a nyugalmi helyzetbe való visszaesés előtt újra a húrnak üthető, ezzel egycsapásra a virtuóz hangszerré vált a pianoforte. A 20-as években egyre több fémet kezdtek el használni, hogy masszívabb, biztosabb legyen az egész zongora, 1826-ban használnak először filcet a kalapácsokon a bőr borítás helyett.

A billentyűzet terjedelme is nőtt. Már Haydn is nagyobb terjedelmű angol zongorára írta az utolsó zongoradarabjait, Beethoven is az Erard zongorájára komponálta a zongoraversenyeit melyet az akkori bécsi pianofortékon nem lehetett lejátszani. A Stein zongorák és korabeli angol társaik hangterjedelme a 18. század végén 5 oktávnyi volt, Broadwood növelte 5 és fél-re, a századfordulón már 6 oktáv volt elérhető. Liszt és Chopin már majdnem 7 oktávon játszhatott a párizsi szalonokban, és néhány évtized múlva elérték a mai 7 és negyed oktávot, azaz 88 billentyűt.

Az előző generáció

A 19. század első két évtizedében csupa olyan zeneszerző-zongorista élt, alkotott és koncertezett akiknek zenéjét mára szinte teljesen elfeledtünk. Két szék közé estek, túlléptek Mozart-Haydn bécsi klasszikus stílusán, sokat tanultak Beethoven-től, és keveredtek műveikben a konzervatív elemek és az újítások.

Balról: Hummel, Field, Clementi, Czerny, Cramer és végül Moscheles.

Hasonlóan a barokk utáni gáláns stílushoz, amiből merített Mozart és Haydn, az 1800-as években is kialakult egy ilyen új stílus, a stile brillante, virtuóz és csillogás – ez volt az ismérve a brillante zongoraversenyeknek, amik annyira divatosak voltak akkoriban. Egy előadói utasítás volt ami megjelent minden 1820–35 között készült zongoraversenyben – és zongoradarabban – valahol, sokszor a tétel elején vagy a címében már. A zenekar másodlagos, csak kísérők, a reflektorfényben a zongorista áll. Hummel zongoraversenyei még 1830-ban is kötelező számok voltak, Liszt is számtalanszor előadta fiatalon. A 40-es évekre azonban teljesen kihaltak a repertoárból ezek a darabok a mai napig, kivétel Chopin két zongoraversenye, a lengyel bárd zsenije már ezekben a fiatalkori művekben megmutatkozott.

Johann Neopuk Hummel a legnevesebb ebből a körből, Beethoven-nel egy időben alkotott Bécsben, és sokak nagyobbra tartották nála akkoriban. Mint zongoratanár is híres volt, egész Európából jártak hozzá a fiatalok, például Mendelssohn is, Liszt pedig szeretett volna, de apja nem tudta fizetni a drága óradíjat. Később német városokban volt karmester, és nem értett egyet a zene új irányával, teljesen visszafordult a gyökerekhez, Mozart és Haydn stílusához öregkorára.

Az Ír John Field említendő még meg, akinek a noktürnt mint zongora darabot köszönhetjük, amikor Varsóban koncertezett Chopin rajongott érte, ezután születtek az op. 9.-es noktürnök tervei, és mire Párizsba ért Fryderyk a már kész darabokkal egy csapásra híres lett, Fieldet pedig el is felejtették. Nem csoda, hogy Field nem volt jó véleménnyel Chopin darabjairól, de a közelmúltban újra előkerültek Field nöktürnjei is, amik remek tanulódarabok, technikailag nem annyira igényesek mint amiket Fyderyk írt.

Muzio Clementi, Johann Baptist Cramer, Carl Czerny és Ignaz Mocheles zenéi is kiszorultak a koncerttermekből, azonban oktató jellegű darabjaik, etűdjeik fentmaradtak. Nem csak a mai fiatalság tanul belőle, az 1810-es generáció is sokat tanult ezekből, és később ők is alkalmazták tanításra a saját növendékeiknél.

„Nehéz leírni az ő pianóit, varázslatos billentését - azt a hallatlan egyenletességet és remeklést, ami minden hangjegyben kifejezésre jut, oly óriás ő, aki lepipálja a Herzeket, Czernyket stb., köztünk engem is.” ~Chopin Kalkbrennerről

Párizs „öreg” zenészeiről kell még szót ejtenünk, Chopin a haza írt levelekben egy nem túl szép lengyel szóval jellemezte ezt a társaságot. Cherubini a Conservatoire igazgatója, Pixis és Reicha tanárok, Meyerbeer az opera élet vezetője, Kalkbrenner az öreg zongoratanár – mind olyan név akik ragaszkodtak a tekintélyükhöz, azonban a szalonokba nem ők voltak a sztárok. A koncerttermek és színházak zenei életébe nagy beleszólásuk volt, de az emberek már Lisztről, Chopinről, Thalbergről beszéltek, nem az öreg Kalkbrennerről.

A fiatalok

Liszt, Chopin, Thalberg, Herz, Dreyschock, Hiller, Stamaty, Osborne – az ő nevük állt minden koncert plakáton, és mind 10 éves időszakon belül születtek a század elején. Jó időben és jó helyen, szokták mondani. Ezekben a fiatalokban az volt a közös, hogy mind valami újat hoztak, Kalkbrenner klasszikus futamait már untig hallották az emberek, valami új kellett. Erre pedig mindenki kicsit másképp találta meg az ő saját válaszát, ettől volt érdekes ez a generáció.

Balról állnak: J. Rosenhain, T. Döhler, F. Chopin, A. Dreyschock, Sigismond Thalberg.
Ülnek: E. Wolff, A. Henselt és Liszt Ferenc

Legtöbben barátok is voltak, együtt léptek fel, együtt jártak a szalonokba, Chopin, Liszt és Hiller kapcsolata legendás volt, bár néhány év múlva eltávolodtak egymástól, Chopin folyton lehordta Lisztet és zenéjét a haza írt leveleiben, Hiller pedig nem az „Új zene” oldalán állt később.

Fryderyk Chopin

Fryderyk Chopin 1831 szeptemberében érkezett Párizsba. Néhány hónappal később meg is volt az első koncertje, és már a szalonok állandó vendége volt, gazdag tanítványokkal. Ehhez a gyors sikerhez segítség is kellett természetesen, nem sétálhatott csak úgy be a gazdagok házaiba, akkoriban egy jó ajánlólevél többet ért az aranynál. Chopinnek a Bécsben megismert dr. Malfattitól, Beethoven régi barátjától volt egy levele, mégpedig Ferdinando Päernek címezve. Liszt Ferencet is tanította az akkor már idős és elismert olasz zeneszerző, Chopin elbűvölte idősebb kollégáját, bemutatta mindenkinek Párizsban aki számított a zene világában.

A híres Delacroix festmény.

Hihetetlen hónapok voltak ezek, összebarátkozik Liszt Ferenccel, Ferdinand Hillerrel, Felix Mendelssohn-Bartholdyval, Vincenzo Bellinivel, később Hector Berliozzal, és Auguste Franchomme csellistával. De Päer bemutatta Luigi Cheruibininek is, a Konzervatórium igazgatójának, Rossininek és Meyerbeernek, a kor legnagyobb operaszerzőinek. Friedrich Kalkbrenner ismeretsége volt nagyon fontos kezdetben. Először összebarátkoztak, majd ma már érthetetlen módon felajánlotta a 21 éves Chopin-nek, hogy tanítja őt 3 évig, mikor megkérdőjelezte ezt akkor pedig azt mondta az ifjú zseninek, hogy nem lesz sikeres. Kalkbrenner a brillante stílus képviselője volt, és bár Chopin először tisztelte és zongorajátékát is magasztalta, később ráébredt, hogy idejét múlt amit képvisel. A 1785-ös születésű, nagy tekintélyű embert csak úgy ismerték, mint a „Zongora Királya”, így érthető Chopin-nek miért volt annyira fontos ez a kapcsolat, és miért gondolkodott el a 3 éves ajánlaton.

Chopin fényűzően élt a tanításból, ha nem volt épp beteg akkor napi 5-6 órát is adott, tanítványainak nagy része arisztokrata, csak egynéhány igazán tehetséges zongoristát tanított, akik később tovább adhatták a tudást. Az órák mindig a lakásán voltak, a nemes hölgyek így is jöttek, ha pedig kifogást emeltek jött helyettük más. Lehet, hogy a koncerttermek sztárjai Liszt, Thalberg, Herz vagy Kalkbrenner voltak, de a szalonzenélésben egyértelműen Fryderyk volt az első, és mivel abban az időben az otthoni zenélés volt az elsődleges szórakozási forma, ezért nem csoda, hogy tőle akart minden kékvérű kisasszony tanulni. Bachot tanított sokat, illetve saját műveit csak akkor ha már képesnek tartotta rá tanítványát, érdekes azonban, hogy sok arisztokrata hölgynek megtanította az etűdjeit a beszámolók szerint, ami nem kis teljesítmény.

Liszt Ferenc

Liszt Ferencben minden megvolt ahhoz, hogy tökéletes zongorista-zeneszerző lehessen, és ezt még hihetetlen szorgalmával is fokozni tudta. Mikor apja meghalt 1827-ben Párizsba költöztek anyjával, a tizenéves serdülő akit néhány éve még „petit Litz”-nek hívtak kihasználta régi arisztokrata kapcsolatait és gazdag tanítványokat szerzett. A büszkesége vitte előre, ezekben az években falta a könyveket, hisz iskolába nem járt. Tudta, hogy a szalonokba, előkelő emberek között ismernie kell az irodalmat, filozófiát, a tudományt és az aktuális politikát. Paganini virtuozitása pedig arra késztette, hogy éjjel-nappal gyakoroljon. Végül a sok munka meghozta az eredményt, Franciaország egyik leggazdagabb nőjét, Marie d'Agoult-ot hódította meg, akitől 3 gyereke születik, később pedig Carolyne Sayn Wittgenstein-t. Bejárta Európa szinte összes királyi udvarát, és ha nem tetszett neki valami könnyedén megbántott uralkodókat, Liszt egészen komolyan gondolta, hogy a zseni kötelez, és ezzel felette, vagy legalábbis egy szinten áll a nemesekkel.

Sigismond Thalberg

Thalberg csak 10 éves korától tanult zongorázni, de bámulatosan gyorsan fejlődött, Bécsben Hummeltől, Londonban Moschelestől, 1835-ben Párizsban pedig Kalkbrennertől vett órákat – az előző generáció 3 legnagyobb tanára. Párizsban már várták, hisz egész Európát meghódította már, úgyszólván a híre megelőzte. Előadásmódja és színpadi jelenléte merőben különbözött a Paganini modelltől, a romantikus túlzásoknak nem volt helye nála, csodálták, hogy szinte mozdulatlanul ül és közben tökéletes technikájával hibátlan gyöngyöző futamokat játszik, ha kell a legfinomabb pianissimot, ha pedig kell akkor dörgedelmes fortissimot – mozdulatlan felsőtesttel. Valószínűleg Chopinen kívül mindenki zongorista akkoriban úgy játszott, mint az ismert Liszt karikatúrákon láthatjuk, nagy beleéléssel, egész testet használva, és ebből fakadóan néha nyilván túl színpadiasan.

Liszt és Thalberg

Fétis, a híres párizsi kritikus az egekig marasztalta a 35/36-os évadban Thalberg-et, több száz koncert volt a két zongoragyáros termében és a konzervatórium nagytermében, de egyértelműen Sigismond volt a téma ezekben a hónapokban, és természetesen már el is kezdődtek az összehasonlítások Liszttel, aki kezdetben nem foglalkozott vele, Svájcban tanulmányozta néhány operafantáziáját Thalbergnek, de nem tetszettek neki.

1836 nyarán járt újra Párizsban Liszt, és barátai rávették egy koncertre, ahol Beethoven Hammerklavier szonátáját játszotta. A franciák sosem kedvelték túlságosan a beethoveni bonyolult zenét, a fiatal zongoristák ugyan próbálták terjeszteni a nagy példakép muzsikáját, de mindenképp érdekes választás volt ez Liszttől, minden bizonnyal először halhatta Párizs ezt a furcsa, monumentális művet. Berlioz, a Beethoven-fanatikus másnap kritikát írt a koncertről, ma már megmosolyogva olvashatjuk ezeket a sorokat, de akkor meglepő volt, hogy egyetlen hangot se változtatott Liszt, mindent úgy játszott ahogy leírta a szerző. „Liszt, aki ilyen módon megértetett velünk egy eddig még meg nem értett művet, bebizonyította, hogy ő a jövő zongoristája” – írja Berlioz a Gazette Musicale-ba, és ezzel a kritikával kezdődött minden.

Fétis egyből megkérdőjelezi a „jövő zongoristája” címet, majd egy rossz húzás Liszttől, kritika Thalberg zenéjéről a Revue Musicale-ba, de Marie d'Agoult tollából, jó kérdés, hogy ezt a rossz cikket miért engedte Liszt a saját nevével leadni. Nyílt levelek követték egymást Fétistől és Liszttől ezután, a sajtó nyilván jól járt ezzel, az embereket rendkívüli módon érdekelte ez a szópárbaj. Azonban a két férfiú nem találkozott ezidáig, Liszt csak 37 februárjában hallja először Thalberget a Conservatoire-ban, nem tesz rá túl nagy benyomást. Egy héttel később Liszt az Operában játszik, tízszer akkora nézőtér előtt, telt házzal.

A muzsikus-párbaj persze nem újdonság, már Händel és Domenico Scarlatti versengés is 1709-ben Rómában nagy esemény volt. 1717-ben Louis Marchand-ot, a francia csemballistát próbálták összehozni J.S.Bach-al, azonban megijedt a kihívástól és Bach kapta a nyereményt. 1781-ben pedig Mozart csapott össze Clementivel Bécsben, 10 évvel később pedig Beethoven kerekedett felül mindenkin aki szembe jött.

Belgiojoso hercegnő egy okos húzással tudta rávenni a két művészt egy közös koncertre, a saját szalonjában, jótékonysági célra 1837. március 31-én. A méregdrága jegyek mind elkeltek természetesen, és a két gigász, két teljesen külön világ összecsapott, az eredmény pedig döntetlen.

„Thalberg a világ első zongoristája – Liszt az egyetlen” ~Belgiojoso hercegnő

Később Liszt egyébként találkozott újra Thalberggel, és jó barátként tekintett rá, háromkezes technikáját pedig gyorsan átvette, saját kompozícióban is megjelenik. Thalberg még a vetélytársánál is grandiózusabb koncertkörutakat csinált, és a 40-es évek végéig szinte mindig Liszt előtt érkezett egyes városokba, tehát a két virtuóz összehasonlítása még 10 évvel a párbaj után is téma volt. Thalberg 47-ben nem hagyta abba, sőt a következő évtizedben eljutott az Egyesült Államokba és Dél-Amerikába is.

Charles-Valentin Alkan

Szokták mondani, hogy a zseni és az őrült között vékony határ van, nos Alkan egy jó példa erre a mondásra. Nem volt a szalonok ünnepelt vendége, sőt a koncertpódium sem vonzotta, egy magának való érdekes színfoltja volt ennek az amúgy is meglehetősen színes társaságnak. Ő is „csodagyerek” volt, 6 évesen felvették a Conservatoire-ra, hamar kiderült, hogy egy hihetetlen virtuóz, Liszt Ferenc mondta róla, hogy neki volt a legjobb technikája, és Liszt ritkán mondott ilyen dicsérő szavakat.

A remete.

Különösen kedvelte az orgonát és ebből fakadóan a pédaliert, a külön pedálsorral ellátott zongorát, amely ugyan mindig „jelen” volt, már J.S. Bach-nak volt hasonló elven működő csembalója, de sohasem terjedt el. Alkan-nak Erard készített egyet, és írt több tucat művet is a hangszerre, érdekes hallgatni és nézni ezeket ma, YouTube-on meg lehet hallgatni az eredeti, közelmúltban helyreállított Erard piano-pédaliert, illetve a Fazioli gyár készített egy modern piano-pédaliert amiről szintén vannak felvételek.

Chopin és George Sand barátja volt, egy háztömbbe laktak, a híres Square d'Orléans-on, vagy ahogy akkor nevezték a Kis Athénban, mikor Chopin beteg volt tanítványai egy részét átvette Alkan. A 30-as évekből fent maradt egy kis meghívó amit Chopin és Liszt írt Charles-Valentin-nak, meghívták egy vacsorára ahol Berlioz is ott volt mellesleg, micsoda este lehetett!

Ahogy előbb írtam, Alkan önmagának való volt, nem tudta eladni magát, nem értett a politikához. A konzervatórium zongora tanszék vezető posztját megpályázta 1849-ben, de hiába volt ő kétségkívül Franciaország legnagyobb billentyűs virtuóza, másképp döntöttek, ez olyan rosszul érintette, hogy szinte teljesen visszavonult. Frederick Wieck, Chopin első életrajzírója néhány évvel később felkereste Chopin ismerőseit, így Alkant is próbálta, a címét még nagy nehezen megszerezte, de hiába kereste otthon, ugyanis két lakást bérelt Alkan, és mikor jött valaki szépen átment a másikba, a lakáj meg széttárta a kezét, meg is mutatta, hogy épp nincs itthon a mester.