1562

Giovanni Pierluigi da Palestrina
Missa Papae Marcelli

A 16. században majd 20 évig tanácskoztak a katolikus egyház vezetői a vallásuk megújításáról. A legenda szerint be akarták tiltani a többszólamú egyházi zenét, mert túl bonyolultak lettek és furán szóltak az érthetetlenek a misék, ami egyébként tény s való. Ekkor mutatták be Palestrina miséjét az vezetőknek akiknek annyira megtetszett, hogy szó sem volt már betiltásról. Egyszerű, fenséges, tiszta és minden szót érteni, mert a mester úgy írta, hogy ne énekeljenek egyszerre többen új szótagot.

A templomi zene megmentője – mondták róla a 19. században, szép történet, de írásos bizonyíték nincs róla, márpedig ott mindent leírtak, így valószínűleg nem igaz. Azonban az tény, hogy Palestrina a többszólamú zenét művészileg úgy emelete magas szintre, hogy egyetemesen élvezhető és érthető mindenkinek, és ezzel a mai napig nagy hatással van az egyházi zenére.

1607

Claudio Monteverdi
Orfeusz

A dramma per musica, avagy az opera ötlete a 17. század végén keletkezett Firenzében, néhány műkedvelő írt egy összefoglalót, hogy milyen szórakoztató zenét szeretnének a muzsikusoktól. Az ókori görög drámákra alapozták ötletüket: egy színdarab amit végig zene kísér és a szereplők énekelnek. Az első elkészült darabok nem arattak nagy sikert, de néhány évvel később Monteverdi első munkái a műfajban nagy hatással voltak a hallgatóságra: feljegyezték, hogy többen elsírták magukat az előadások során.

Legalább egy tucat zenés drámát írt a mester, de ebből csak három maradt fent. Mi sem jelzi jobban a műfaj sikerét, mint hogy még megérhette Monteverdi az első nyilvános operaházak megnyitását Velencében.

1722

Johann Sebastian Bach
Das wohltemperierte Klavier

A koncerttermekbe csak majd 100 évvel halála után talált utat zenéje, de az Európai zene fejlődésére mégis a német mesternek óriási hatása van a mai napig. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy másolták – Bach öregkorára már „kiment a divatból”, fiai már egy más zenei nyelvet beszéltek. Ám lépten-nyomon a ki lehet mutatni a legkülönfélébb muzsikákban a bachi hatásokat, ezek általában valamilyen elméleti megoldások, melyeket ő rendszeresített.

Bach egész életműve egy kolosszális mérföldkő a zene történetében, nem könnyű választanom egyet ebből a több mint 1000 opusból. A „Jól hangolt zongora...” első kötete 1722-ben, második húsz évvel később készült el, mindkét kötet 24 prelúdiumot és hozzá tartozó fúgát tartalmaz, és Bach „csak” oktatásra szánta ezt a mesterművet, melyen később annyi zeneszerző nőtt fel.

1741

Georg Friedrich Händel
Messiás

Bach városától nem messze született, de míg nagy kortársa ki sem tette a lábát Németországból addig Händel megjárta Rómát, Firenzét és Velencét ahol már előadták első operáit. Egy rövid hannoveri időszak után Londonban telepedett le, divatba hozta az olasz operát, és hatalmas pénzeket kaszált társulataival – később pedig ugyanannyit vesztett mikor megunta az angol közönség az olasz éneket.

Händel üzletember volt, jól tudta, hogy változtatni kell. Készült már néhány oratóriuma, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, a recept briliáns volt: egy opera gyakorlatilag, csak angol nyelven, valamilyen szent szövegre, díszletek és kosztümök nélkül, koncertszerűen előadva. A költségek sokkal kisebbek voltak így egy operához képest és híres énekeseket se kellett alkalmazni – a bevétel viszont ugyanakkorra. A Messiás kilóg a sorból, ugyanis ezt egy jótékony koncertre írta a mester, a siker akkora volt, hogy azóta is sokszor árvaházak javára adják elő.

A sikernek azonban ára van: Angliának egészen a 20. századig kellett várnia, hogy egy saját jelentékeny zeneszerzőt felmutathasson, ugyanis Händel után a közönség egyszerűen ugyanolyan zenét várt el a szerzőktől.

1781

Joseph Haydn
Op. 33-as vonósnégyesek

A kristálytiszta „bécsi klasszikus” stílus, ahogy ma ismerjük nem csak úgy lett, Haydn, Mozart és más zeneszerzők több évtizedes munkája volt, majd eljött az a csodálatos 20 év, a 18 század vége, amikor megszülettek Mozart és Haydn legnagyobb művei. Nem is volt ebben az időszakban egy mű amire rá lehetne mutatni: ez az, ettől számítva készültek a klasszikus mesterművek. Mégis van talán egy kivétel, de ez is főleg Haydn egyik leveléből vett idézet miatt érdekes.

Haydn már 20 éve dolgozott Esterházy családnak, kezdetben rendkívül szigorú szerződése volt, nem írhatott, adhatott ki és el zenét másnak, csak saját hercegének, azonban lassan elterjedt a hírneve, sőt kalózkiadványok eljutottak még Angliába is. 1780-ra Európa egyik legismertebb szerzője lett, és ezt ki is használta. Szerződésén enyhítettek, és ettől az évtől kezdve hivatalosan adták ki kottáit. Az op. 33-ként kiadott hat vonósnégyest először kéziratos formában terjesztette Haydn, ez bevett szokás volt, sok pénzt elkérhetett egy kézirat másolatért. Az egyik levélben azt írta, hogy „egyfajta egészen új, különleges stílusban” készültek a darabok, a tudósok egyből rámutattak: ez az! Vagy mégsem? Később több hasonló kijelentést találtak leveleiben, ami inkább arra utal, hogy Haydn egy jó reklámszöveggel próbálta eladni drágán a kéziratokat.

1803

Ludwig van Beethoven
3. szimfónia

Beethoven egész élete a küzdésről szólt, egy ember hősies csatája egy jobb világért. Inspiráló életmű az biztos. Mozart halála után érkezett Bécsbe, Haydntól tanult és elkápráztatta a nemeseket az erőteljes és érzésekkel teli zongorajátékával. Néhány év múlva már életjáradékot adtak neki, csak hogy Bécsben maradjon és ott alkosson. Haydn fiatal korában a személyzettel volt egy szinten, Beethoven pedig követelte, hogy eltartsák – hatalmas változás néhány év alatt.

Első művei is remekművek, sokat merített még az elődöktől, bár már ezekkel is meglepte a bécsieket, néhány disszonáns hang, fura kezdés, érdekes ötlet elég volt ahhoz, hogy ő legyen a beszédtéma. Azonban a háttérben már ott lappangott a szörnyű betegsége: kezdte elveszíteni a hallását, ez 1802-ben a híres heiligenstadti végrendeletében írja: „Örömmel megyek a halál elébe”. Szerencsére csak leírt szavak maradtak ezek, amikor ugyanis visszatért Bécsbe újult erővel komponált, méghozzá forradalmi műveket. Ennek a korszakának volt az első időtlen alkotása az Eroica, melyet először Napóleonnak dedikált, de mikor megtudta, hogy császárrá koronáztatta magát kisatírozta a nevét a kéziratról, így maradt a cím: Hősi.

Ahogy a Händel életműve a brit komponistákra vetett nagy árnyékot, úgy a 19. században a Beethoven szimfóniák minden Európai mesterre. A 9. szimfónia egy megközelíthetetlen ideál volt 100 évig az összes komponistának.

1830

Hector Berlioz
Fantasztikus szimfónia

Beethoven után nehéz volt alkotni. A zeneszerzők egy része olasz vagy francia operát írt, a másik felük pedig miniatűr formákkal kísérletezett inkább, a romantikusok a tartalmat, a mondanivalót helyezték a forma elé, ez pedig egy ideig megoldhatatlan problémákat okozott, egyedül Berlioz volt az aki tudott nagy formákban alkotni és emellett újat hozni, nem visszafelé nézni mint Mendelssohn.

A Fantasztikus szimfónia formailag nem hozott sok újítást, Beethoven szimfóniáit értelmezte néhol nagy szabadsággal az ifjú Berlioz, különösen a 6. Pastorale szimfóniát becsülte nagyra. Minden más azonban forradalmi a zenéjében. Programot adott neki, méghozzá életrajzi ihletésűt, ezt a koncerten ki is osztották, így mindjárt nem csak elvont fogalmakban lehetett beszélni a zenéről. Berlioz előtt is megjelent már a motívum fogalma, ami ismétlődik több tételen keresztül, de ő alkalmazta először tudatosan: az áhított nő, az elérhetetlen szerelmi beteljesülés témája minden tételben kulcsfontosságú szerepet kap, és ami nagyon fontos: átalakul. A harmadik újítása a hangszerelés, és magának a hangeffektusoknak és hangszíneknek a művészi alkalmazása.

Sokat tanultak Liszt és társai Berlioz művészetéből, így Wagner is, aki egyébként nem kedvelte túlságosan idősebb pályatársát, bár ez annyira nem meglepő, a zenetörténet legnagyobb egoistája következik.

1859

Richard Wagner
Trisztán és Izolda

Későn érő művész volt, de aztán annál nagyobb erővel csapott le. A 19. század vége Wagnerről szólt. Verdi dalait fütyülték az utcán, de Wagnerről beszéltek – az új zeneszerzők nemzedéke mind a wagneri hangzást szerették volna tovább vinni. Egy nagy baj volt ezzel az ötlettel: akárcsak Beethoven, Wagner is egy befejezett életművet hagyott hátra, nem volt mit továbbfejleszteni. Bruckner, Mahler, Strauss mind ugyanazokkal az eszközökkel alkottak, csak mindent hangosabban, hosszabban. Olyanok mint egy hollywoodi film folytatás, néha nagyon jó, de sok az ismétlés.

Wagner első sikeres színpadi műveit „romantikus operáknak” nevezte, aztán jött a Trisztán és Izolda. Itt sikerült az eszköztárait teljesen kihasználnia: a zene és a dráma is folyamatos, a rengeteg motívum folyton összefonódik és közben átalakul. Már a nyitány forradalmi volt, percekig feloldatlan akkordok, amik végül csak a mű végén oldódnak fel. Egyszerű ötlet, mégsem jutott eddig senkinek eszébe.

A Trisztán-akkord valószínűleg a legtöbbet analizált zenei jelenség az egész zenetörténetben. Visszavezették már Beethovenhez, több Chopin műhöz, egy Liszt dalhoz, de még Bachhoz is, sőt néhány reneszánsz szerzőnél is megjelenik - de Trisztán-akkordnak hívjuk, nem véletlenül. És természetesen nem meglepő módon sokat köszönhet a zenedráma Berlioz Romeo és Júlia dramatikus szimfóniájának is, amiből több ötletet átvett Wagner.

1894

Claude Debussy
Egy faun délutánja

A fiatal francia az több Wagner operát játszott zongorán egy időben, Bayreuth-ba, Wagner színházába is elzarándokolt. Aztán jött a felismerés: francia muzsikus vagyok! Erik Satie-val és Maurice Ravel-el nem csak egy új francia zeneszerzői vonalat képviseltek, de talán fontosabb, hogy ők voltak akik először ki tudtak lépni Wagner árnyékából, és valami újat alkotni.

Debussy Egy faun délutánját a zenetudósok imádják: kimeríthetetlen téma. Annyi újdonság van benne, hogy könyveket töltenek meg az írások, tanulmányok a műről és hatásairól. A zeneszerző először is mindenféle akadémikus formát hagyott a csudába, meg is kapta a kritikusoktól, hogy „formátlan” – nem az, csak nem értették. Aztán ott volt a rengeteg egzotikus hangsor, Debussy előtt mindenki a Bach óta használatos dúr és moll skálákat használta, itt-ott betoldva valamilyen kiegészítéssel de az alap változatlan volt. Ez a két skála nem csak a hangokat határozta meg, hanem a hangnemek kapcsolatát is, és az egymás után következő hangokat – tehát több mint 200 éve alig változtattak a lehetőségeken. Debussy ezzel szemben felhasználta az összes érdekes, egzotikus, ősi és új hangsort és ezeket korlátlanul kombinálta, csak a képzelete szabott határt ennek a merőben új hangzásnak.

Nagy sikerei után a 20. század elején sokan próbálták utánozni, de az idő felgyorsult, és mások vették át hamarosan a fáklyát. Egyébként meg, hogy is lehetne utánozni egy ennyire ösztönös zeneszerzőt?

1913

Igor Stravinsky
Tavaszi áldozat

Az ifjú orosz aki a csúcson kezdte. Fiatalon a nagy Rimszkij-Korszakovtól tanult, első művei nem mutattak még semmit, aztán mikor Gyagilev, a párizsi Ballets Russes vezetője felkérte, hogy komponáljon egy orosz mese témájára balettet azonnal jött a siker. A Tűzmadár, majd a Petruska világhírt hozott a szerzőnek. Az érdekes ritmusok, az együtt szóló különböző hangnemekből adódó disszonanciák és az energikus, orosz zene lázba hozta a közönséget és a többi zeneszerzőt.

Azután jött a Tavaszi áldozat. A történet ugyanúgy indult mint az előző két balettnál, próbák rendben zajlottak, Debussy is jelen volt sokszor, aztán a bemutatón kitört a botrány. Ravel és társai kiálltak a zeneszerző mellett, mások pedig pisszegtek és fütyültek, végül verekedésbe torkollott az egész, és rendőrök tessékelték haza a nézőket. Stravinsky megsértődött, de Gyagilev, az ravasz róka tudta, hogy ez óriási siker lesz. Az is lett. Néhány nap múlva a zenekari előadáson már éljenezték a zeneszerzőt, aki ezután egy csapásra a legnagyobb hatású modern zeneszerző lett.

Stravinsky más irányba fordult ezután, a világ zenéjére azonban óriási hatása volt a Tavaszi áldozatnak, hirtelen kötelező volt energikus, karcos, erőteljes műveket írni, érdekes ritmusokkal, és egy rakás ütőhangszerrel.

1963

The Beatles
Please Please Me

Stravinskyval párhuzamosan alkottak a „második bécsi iskola” mesterei, Schönberg és tanítványai. Atonális, később pedig 12 hangú zenét írtak, majd ebből az irányból fejlődött ki a szeriális zene, ahol gyakorlatilag mindent valamilyen széria, számok sorozata határoz meg. Ezt hívjuk ma modern zenének, és ahogy ma sem, akkor sem szerette a közönség. Ezeket a zenéket olvasni kell, nem hallgatni. Kellett valami más, mert az nyilvánvalóvá vált hamar, hogy a 20. század közepén született „komoly” zenék nem mondanak semmit a közönségnek. Egy új korba ért az emberiség, eljött a könnyűzene ideje.

„Uraim, épp most vették fel első listavezető számukat!” – mondta George Martin, a Beatles producere a fiúknak, mikor az ő nyomására a Please Please Me című számot gyorsabb tempóval vették fel. Igaza lett, még 1963-ban a lemez kiadása után megtartották legendás koncertjüket amit a brit TV sugárzott. Beatlemánia, írta a sajtó arra ami ezután következett, sikoltozó lányok ezrei követték a 4 fiatal zenészt, a hotelek előtt kordont kellett használni, bármelyik városban is voltak. Egy évre rá az Ed Sullivan show-ban szerepeltek az Egyesült Államokban, ez a legnézettebb esti műsor volt akkoriban, és szinte azonnal ott is kialakult az őrület a The Beatles körül.

2 évig ontották magukból a „Love” vagy „Baby” című számokat, de aztán valami megváltozott, felnőttek? 1964 után olyan remekművek jöttek mint, a Help!, Yesterday, Norwegian Wood, Eleanor Rigby, When I'm Sixty-Four, Strawberry Fields Forever vagy a Blackbird, és még sorolhatnánk. Lennon és Mccartney ösztönös szerzők voltak, érdekes hangsorokat használtak, néhol indiai hatással, emellett sokat kísérleteztek a stúdióban és olyan hangszer összeállításokat használtak amiket a pop és rock zenétől nem is reméltek addig (s azóta sem!), például vonósoktettet az Eleanorban.