A francia zeneszerző

A zenei festő, egy rendkívül érzékeny zseni aki ki nem állhatta ha impresszionistának nevezték. Hívhatjuk akárhogy, de az biztos, hogy teljesen új komponálási módjával elindította 20. század zenéjét.

Musicien français – így nevezte önmagát –, mely utalás arra, hogy ő végre elszakadt a német zenétől, és felülemelkedett a wagneri bűvöleten ami minden 19. századvég muzsikusát elkapta. Egy arisztokratikus ember volt, aki szerette az ízléses, finom dolgokat, egész életében gyűjtött mindenféle egzotikus kis csecsebecsét, lakásai mindig ezekkel voltak teli. Kevés barátja volt, visszahúzódó ember volt, aki nem teljesen értette korát, illetve kortársait. Egyedül Ravel zenéjét dicsérte, de néha mikor többet írtak az újságok a riválisról akkor oda-oda csipkedett egy szúrós szóval. Féltékenység? Lehet, bár ő sohasem küzdött azért, hogy zenéit előadják, sőt általában csalódás érte ha zenéjének interpretációjáról volt szó, nem értették egyszerűen ezt az új dolgot.

Tanulóévek

1862-ben született Párizs mellett, szegény családban, de néha nyaralhatott egy gazdag ismerősnél – már itt ráeszmélt, hogy ő mennyire más mint családja, iskolatársai. Tehetséges kis zongorista volt, 10 évesen felvették a konzervatóriumba hatalmas reményekkel. De aztán nem jöttek a nagy eredmények. Barátokat képtelen volt szerezni, tanárai meg nem kedvelték, már 12 évesen komponált, és minden akadémikus szabályt megkérdőjelezett. A 80-as évek elején ismerkedett meg Nagyezsda Meck asszonnyal, Csajkovszkij pártfogójával, az orosz arisztokrata Franciaországban nyaralt több ízben, és fiatal muzsikusokat hívott meg egész nyárra maga mellé, imádta a zenét. Debussy tanította a fiatal lányait, az egyikbe belebolondult, és mikor az Oroszországi látogatáson állítólag a lány is szerelmet vallott neki akkor az asszony eltávolította Debussy-t körükből. Nem rázta meg nagyon a zeneszerzőt.

11 évig „tanult” a konzervatóriumba, aminek a vége a Római díj elnyerése volt, de az is többszöri próbálkozás után. Ez a díj egy amolyan kötelező dolog volt a francia zeneszerzőknek, aki érvényesülni akart ezt a díjat akarta megnyerni. A kitüntetett ifjú muzsikusokat elszállásolták 3 évig Rómában a Medici villában, ahol egy dolguk volt: komponálni. Debussy utálta. Nem bírta a dohos termeket, képtelen volt egy hangot leírni azért mert „kell”. Végül egyszerűen hazaszökött 1887-ben. Ekkor már több szerzeménye volt, kis zongoradarabok és dalok de még ismeretlen volt a közönség előtt. Még a Római díj előtt egy párizsi jómódú családnál lakott, a férfi támogatta, gyakorlatilag ott élt néha, az asszonnyal pedig szerelembe estek. A tiltott viszony a római évek alatt szép lassan elmúlt, leveleztek, volt hogy hazaszökött hozzá Debussy, de az idős asszony kiadta az útját, és mikor visszaköltözött Párizsba már nem volt egészen szívesen látott vendég a háznál. Összeállt egy Gaby nevű lánnyal, aki egy rejtély – nem tudni honnan jött, kik a szülei, mit csinált. Rossz nyelvek szerint széplány volt akinek egy ideig kuncsaftja volt Debussy, aki egyébként élte a párizsi ifjú férfiak életét, ma már meglepőnek hat, de akkor természetes volt hogy a kávéházakban is sokszor volt néhány privát szoba hátul amit nem csak a széplányok vettek igénybe fizető vendégeikkel, hanem a felsőbb körök asszonyai is itt találkoztak szeretőikkel.

A vízfejű Krisztus – ahogy nevezték a háta mögött az ellenségei. Wreckers Coast of Northumberland (1836), J.M.W. Turner festményei inspirálták Debussy-t.

A faun

1894-ben jött egy csapásra meg az ismertség. Malarmé versére egy 3 tételes szimfónián dolgozott Debussy nagy gonddal, a munka megakadt, és végül csak az első tétel készült el, a Prélude à l’après-midi d’un faune, azaz Egy faun délutánja amely villámcsapásként érte a közönséget és a többi muzsikust is. Akkoriban a divatos zene a poszt-romantikus, poszt-wagneri szimfonikus költemény és német operák voltak. A faun egy teljesen új útra tért, elvetette az addigi formákat, igaz a poszt-romantikus zene össze-vissza alakította már a klasszikus formákat, de még mindig abba gyökerezett, Debussy azonban teljesen elszakadt az akadémikus szabályoktól. Egy fura, éteri, erotikus zene volt ez, amilyet még nem hallott a világ, és sikert hozott a zeneszerzőnek. Mallarmé verse volt az ihlető, aki miután meghallgatta ezt írta Debussy-nek: „...Az Ön illusztrációja a zene finomságával, komolyságával és gazdagságával felülmúlja az én költeményem minden vágyódását és ragyogását....".

Közben Gaby barátnőjével, Lily Texier-el kezdett ki, egy ifjú és szép modell lánnyal aki vidékről jött a nagyvárosba. A vége az volt, hogy megfenyegette Debussy-t hogyha nem veszi el öngyilkos lesz. Elvette. Gaby háta mögött, aki mikor megtudta öngyilkosságot követett el, nem sikerült és eltűnt a színről. Néhány évig boldog volt a házasság, de jöttek a gondok, Debussy ízlésének túl vidéki volt a lány, zeneileg analfabéta, és nem szülhetett gyereket a férfinak. Néhány évvel később újabb viszony, ezúttal egy dúsgazdag asszonnyal, aki idősebb volt Debussy-nél, és már felnőtt gyermekei voltak. Mikor Lily megtudta ugyanazt tette mint Gaby, szíven próbálta lőni magát, neki sem sikerült, elváltak végül, de Debussy barátai Lily mellé álltak, és sokukat elveszítette ezzel a lépésével. Szerelmes volt új szeretőjébe, akitől titokban megszületett lánya, Chou-Chou, a nő nagy nehezen elvált a férjétől, egy garasa se maradt, de Debussy-val boldog házasságban éltek ezután. Lily túlélte a zeneszerzőt, és állítólag ugyanúgy imádta a „férjét”, Madame Debussy-nek hívta magát, és idős korában mindig foglalt helyet az akkor már halott zeneszerzőnek. Debussy szerelmei ügyei máig kibogozásra várnak, nem semmi történet az biztos.

Fiatalon már jó zongorista, bár egyesek szerint néha zavaróan dúdolt, sőt morgott játéka közben. Ravel és Debussy teljesen más utakon jártak. (Zongoránál Ravel, jobb oldalon Gershwin!)

A faun után jöttek az újabb művek, már megtalálta saját hangját, Pelléas és Mélisande operán majd 10 évig dolgozott és nem lett siker, de az biztos, hogy ez is teljesen elrugaszkodott a bevált opera formáktól, gyakorlatilag egy ária sincs benne, se csúcspont. Chopin után újraértelmezte a zongorajátékot a századforduló után készült kis darabjaival. A tenger, Images, Nocturnes nagy zenekari művek, mind-mind más és más világ. Közben publikált, kritikákat és zenei írásokat, képzeletbeli beszélgetéseket egy öregúrral, akin keresztül kimondhatta véleményét kortársairól, sőt a régi nagy neveket sem kímélte. A halál 1918-ban érte, soha sem törekedett nagy sikerre, nem is érte el valójában. Tisztelték és szerették, ő volt A francia zeneszerző, de művei sohasem voltak olyan sikeresek mint Richard Strauss vagy később Stravinsky zenéi, persze nem is lehettek volna, hisz a szenzációkeltés teljesen hiányzik az eszköztárából.