Monumentális zene

Berlioz friss ötleteivel minden addiginál drámaibb zenét hozott létre, ez volt sikerének titka, és egyben bukásainak oka is.

A zene általában lassan fejlődik, a legtöbb zeneszerző a nagy elődöktől tanul, és azoknak a vívmányait: formáit, harmóniai készletét, stb. – tehát zenei eszközeit veszi át, és fejleszti tovább. Minden nagy mester más arányban újít és használja fel az elődjei munkáját, Berlioz azon kevés alkotó művész közé tartozik, aki fiatal korában egyrészt szinte teljesen tiszta lappal indult, másrészt pedig látványosan elutasította a „régi” zenét, kivéve Beethovent akit mindenkinél nagyobbra tartott.

Az abszolút zenének programot adott – a művész által kitalált, a koncertprogram lapján leírt kis történet, vagy irodalmi idézet ami a zenéhez kapcsolódik. Miért volt ez hatalmas újítás? Nyilván Beethovent is megihlették különböző dolgok, csak ő nem írta oda a művei elé, kivéve a 6. szimfóniához, amit Berlioz alapul vett az ő Fantasztikus szimfóniájához. Azzal, hogy egy mindenki által érthető programot kapcsoltak a zenéhez hirtelen a beszéd tárgya lehetett az abszolút zene is, mert egy zenéhez csak általánosságban értő közönség nem sokat tud beszélgetni egy Haydn szimfóniáról, de azzal, hogy Berlioz a magánéleti problémáit írta meg a művében, és ezt oda is írta mellé egyből a szalonok és kávéházak állandó beszédtémája lett.

Másik újítása maga a hang. Új hangzásokat és effekteket talált ki, és ezt néha explicit módon tárta a hallgatóság elé, amitől nagyon érdekes lett, és már csak ezért is várták előadásait Európa szerte. Óriási zenekarokat képzelt el, és a térhatású hangot is alkalmazta, amit egyébként nem ő talált ki, már a kora-barokk Itáliai szerzők is kísérleteztek ezzel a templomokban.

Néhány kedvenc művét kiválogattam egy YouTube playlistre:

  1. Mariss Jansons vezényli a Symphonie fantastique-ot.
  2. A Harold Itáliában második tétele, a zarándokok menetele.
  3. Grande Messe des Morts, azaz a Requeimből egy részlet: Tuba Mirum.
  4. A Benvenuto Cellini nyitánya.
  5. Roméo et Juliette, Esa-Pekka Salonen a BBC zenekarával adja elő a szerelmi jelenetet.
  6. A Faust elkárhozásából a híres Rákóczi-induló részlet.
  7. Krisztus gyermekkorából egy részlet.
  8. A Trójaiakból egy ária.
  9. Béatrice et Bénédict operából egy duett: Nuit paisible.

Fantasztikus szimfónia

Egy új korszak. Berlioz idősebb volt néhány évvel az 1810-es zongorista-zeneszerzőktől, az ifjú romantikusoktól, de érdekes módon előttük járt. A jövőbe látó zseni volt, de nem tökéletes. Zenéjére jellemző, hogy vannak bennük briliáns és tökéletes pillanatok, amikor felizzik a levegő, és ezt sokszor csak élőben érezhetjük, mivel rendkívül fontos műveiben a hangzás. Ugyanakkor előfordul, hogy néha nem annyira sikeres, sőt akár egy egész tétel sem túl jó. A Fantasztikusban viszont kevés a hiba. Harriet Smithson egy ír színésznő volt aki Párizsban szerepelt, Berlioz szenvedélyesen belé szeretett, rajongó levelekkel árasztotta el a nőt, és ha a színpadon egy másik színész megölelte a szerep szerint Berlioz kirohant a színházból. Szenvedéseit írta bele a műbe: mikor hallott egy pletykát Harriet szerelmi kalandjáról az 5. tételbe szajhaként jelenítette meg a nőt. Később kiderült, hogy a pletyka hamis és az utalást kitörölte a programból Berlioz.

A hosszú programleírás mellett megjelenik a vezérmotívum, az „idée fixe”. Egy néhány ütemes téma, Harriet témája ami minden tételben visszatér különböző formákban: A bálon, ahova barátai viszik felejteni a művészt tánc közben eszébe jut, vagy a vesztőhelyen még a művész halála előtt beugrik, de a bárd csapása félbeszakítja a motívumot.


Harold Itáliában

Byron Childe Harold's Pilgrimage című művéből jött az ötlet, ez is egy több tételes programmal ellátott szimfónia, ahol azonban egy brácsa szóló szerephez jut, a főhős megszemélyesítője. De nem versenymű, vagy legalábbis nem úgy mint egy átlagos concerto. Paganininek megrendelésére készült, azonban a premieren nem ő játszott egy csúnya betegség miatt. Állítólag évekkel később mikor egy előadáson hallotta a Haroldot, a végén felszaladt a színpadra és kezet csókolt a karmesternek – Berlioznak. Nem sokkal később 20 ezer frankot ajándékozott az ördög hegedűse a mesternek.


Requiem

Állami megrendelésre készült ez a monumentális zene, monstre-zenekarra képzelte el a szerző. A több száz fős apparátusba 16 üstdobot ír elő, akik egy sorban vannak, és különleges hatást kelt amikor egymás után balról jobbra megszólalnak. A négy égtáj szerint a terembe el kellett helyezni külön-külön egy rézfúvós csapatot is, ezt a térhatású hangot maximálisan ki is használja a mester. A bemutató 1837-ben óriási siker. A karmester és a zenekar nem volt úgymond a helyzet magaslatán, mikor Habeneck, Berlioz ellensége feladta a vezetést a szerző ugrott fel a pódiumra, és sikerre vitte a Requiemet.


Benvenuto Cellini

Első operája, és nagy bukása. Sokat dolgozott vele, de csak a nyitány lett sikeres. Aztán több átdolgozás után néha műsoron volt, Liszt is bemutatta Weimarban. Miért nem lett igazán sikeres? A zene szép – túl szép, és ez a gond. Szimfonikus műként írta meg Berlioz, így néha az ének jelentősége elveszik, ami határozott gond egy operánál. A mű sok tulajdonságában előremutat, és Wagnert előlegezi, de a zenekar-ének egyensúly hiányzik belőle.


Romeo és Júlia

Bellini operáját hallgatva felháborodott Berlioz: „ez Shakespeare meggyalázása”. Évekkel később nekifogott egy új, ismét monumentális műhöz. Symphonie dramatique – hirdeti a plakát. 100 fős zenekar, 99 fős kórus és 3 szóló énekes. Ismét részletes programmal látta el 7 tételes művet Berlioz, ami ismét elhozta neki a sikert. Különösen szerette az idézett szerelmi jelenetet, ami egyébként mindenki kedvence volt.


Faust elkárhozása

Amikor 1846-ban Pesten járt, Liszt javaslatára megcsinálta a Rákóczi-induló zenekari változatát: a magyar közönség tombolt természetesen. Berliozt megihlette ez a siker, és állítólag egy pesti kiskocsmában írta a Faustnak az idézett, Rákóczi-induló részletét. De ismét felmerülhet a kérdés, mi is ez a monumentális mű? Opera? Kantáta? Oratórium? Már a Requiemmel és Romeo és Júliával is Beethoven 9. szimfóniája útján haladt tovább: Nagy vegyes kórus, szólista énekesek, és monumentális zenekar. A szerző koncert-operának hívta, a plakáton pedig, légende dramatique szerepelt mint műfaj. A siker ezúttal elmaradt, ami nagyon bántotta a mestert, halála azonban lassan megszerették, és a 20. században már inkább opera szerűen megrendezve adták elő.


Krisztus gyermekkora

Szent trilógia – ismét egy érdekes műfaj megnevezés Berlioztól. Nem volt vallásos, de ifjúkorában sok oratóriumot hallgatott, és szeretett volna ő is írni vallásos témára zenét. A premier sikerrel zárult, és a kritikusok is nagyra tartották a művet, de sokan meghökkentek a „Berlioz-idegen” részeken. A dús, disszonáns, érdekes és monumentális hangzás is jelen van, Berlioz névjegye úgymond, de megjelent egy új, tiszta, egyszerű és sima stílus is, mint az idézett trió két fuvolára és hárfára.


Trójaiak és a Béatrice et Bénédict

Berlioz legnagyobb munkája, amit nem hallhatott teljes egészében. A több mint 4 órás opera 5 felvonásból állt, 23 énekes szerep és kórus, és természetesen monumentális zenekar, érdekes hangszerekkel, nagy ütősszekcióval. Idős korában – ahogy sok más zeneszerző előtte, s utána is – klasszikusan visszafogott zenét kezdett el komponálni, az operában Gluck és Mozart voltak nagy kedvencei, így sokban hasonlít a Trójaiak a nagy elődök munkáira.

A Béatrice még tovább megy, itt már nincs monstre-zenekar, nincs nagy szereposztás. Egyik utolsó nagy munkája, ami történetesen sikeres is volt az első bemutatón Baden-Badenben, és később Weimarban is.