Fantasztikus szimfónia

Berlioz az első igazán romantikus zeneszerző, akinek a Fantasztikus szimfóniája mindent megváltoztatott egy csapásra.

Mikor Schubert az utolsó zenéit írta Berlioz már komponálta forradalmi műveit, és 1830-ban készen állt a Fantasztikus szimfónia ami ízig-vérig egy romantikus zenemű volt. Nem csak romantikus jegyeket hordozott magán, nem csak néhány újszerű harmóniát használt Berlioz, hanem minden szabályt felrúgott szinte. Ehhez azonban az kellett, hogy egy ember a nulláról induljon, ne Bachon és Beethovenen nőjön fel, hanem tiszta lappal indulva létrehozzon egy teljesen újat. Berlioz nem volt tehetséges gyermekkorában, kapott néhány zenei leckét, de ő csak komponálni akart, azonban hangszereken nem tudott játszani, és ez a virtuózok korában teljesen kizárta, hogy erre a pályára kerülhessen, szülei doktornak szánták, azonban ő kilépett a neki szánt útból erőszakkal, és a művész útját választotta.

1803-ban született, szülei orvosok, így természetes volt, hogy őt is orvosi egyetemre küldjék, de otthagyta mert az első boncoláson annyira rosszul lett, hogy egyszerűen elszökött az ablakon keresztül. 1826-ban a párizsi Conservatoire következett ahol meglátták benne a zsenit, és el is nyerte a Római nagydíjat, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Ferdinand Hiller mondta róla: „Se istenben, se Bachban nem hisz!”. Műveiből bevétele nem sok származott, mert többen fütyültek mint tapsoltak a kevés koncertjén, ezért újságírásra adta a fejét amit viszont imádtak, így a biztos megélhetés meg volt, bár ezt a munkát ki nem állhatta. Több mint 10 év kellett, ahhoz hogy nemzetközi koncertekben gondolkodhasson, 1842-1867 között bejárta Európát, de valójában a „meglepetés” miatt mentek el mindenhol a hírhedt zeneszerző koncertjeire, nagy rajongótábort sohasem szerzett. Idős korára mérsékelt zabolátlan szerkesztés módján, és egyre több klasszikus elem jelent meg muzsikájában. A párizsi Conservatoire zeneszerző szakára pályázott mindig is, de sohasem kapta meg, 1850-től könyvtáros volt halálig az intézményben. 1869-ban távozott az élők sorából, fiatalként az „Új Zene” hívei még mellette álltak, Liszt és Wagner csapata, de Berlioz idősebb volt náluk, és valójában sosem tartozott közéjük, ő csak elindította a romantikus zene patakját a hegy tetején, de a tengerig Liszt és Wagner vitte a folyamot.

Fiatal, kócos, vörös hajú, romantikus. És idősen: pont az ellentéte fiatal énjének.

A Fantasztikus szimfóniával azonban foglalkoznunk kell kicsit, miért is forradalmi ez a mű? Egyrészt szakított a tökéletes klasszikus egyensúllyal, immáron fontosabb volt a tartalom mint a forma. Másrészt bevezette a főmotívum fogalmát, ami ugyan részben már Beethoven zenéjében is mindenütt ott van, de nem ilyen alkalmazásban. A romantika főmotívuma (Berlioznál idée fixe, Wagnernél leitmotif) egy karakterhez kötődik, és ha ez a karakter feltűnik akkor felcsendülnek valamilyen formában a hangjai. És itt jön a harmadik fontos különbség: programzene. Önéletrajzi ihletésű e mű, egy színésznővel történt gyötrelmes szerelem története, akit későn ugyan elvett, de kiderült, hogy mégsem volt ez jó ötlet. Hector néha annyira elragadtatta magát a szerelmi bánatában, hogy azt hitték menten öngyilkos lesz, egy esetben Chopin, Hiller és Liszt rohantak utána lebeszélni. Tehát programzene, innentől az Új Zene képviselői valamilyen irodalmi kapcsolatot, vagy kis történetet fűztek a zenéjükhöz, bár ezen mai napig megy a vita, hogy akkor hogy is kéne hallgatni az egyszeri koncertlátogatónak? Végig olvasni Berlioz szenvedéseit a színésznővel, aztán a zenében végig erre figyelni, mikor mi történhet? Jó kérdés, bár azt tudni kell, hogy a zeneszerző többi régi zenéjét is beleépítette a szimfóniába, amikor még nem is ismerte a hölgyet.