Forradalom a zenében

Előtte a zene folyamatosan fejlődött, szépen s lassan, Beethoven azonban a saját útját járta, mindenben megújította a zene íratlan törvényeit.

Beethoven egy merőben újfajta zeneszerzést jelentett az emberiségnek. Előtte mesterségnek tekintették a komponálást inkább, és nem a művészet egy ágának. Beethoven leveleiben folyton hangoztatja, hogy ő bizony művész, és nagy dolgokra hivatott, elődeinél ez elő sem fordulhatott volna. Munka módszere is teljesen eltért, új fajta zenéhez más szemlélet mód kellett természetesen. Haydn és Mozart kitaláltak egy szép témát, és abból építették fel a darabot, Beethoven ezzel szemben az egész formát találta ki először és az ahhoz való ötleteket. Vázlataiban több helyen tetten érhető ez, gyakorlatilag előre kihagyott néha sok ütemet, mert tudta hogy majd oda kell valami. Ez az új komponálási mód azzal járt, hogy néha a téma nem működött úgy ahogy azt elgondolta, ilyenkor jött a keserves munka, addig kalapálta mígnem elnyerte tetszését, minden más kollégája új témával és ötletekkel kezdte volna, nem így Beethoven.

Csak a legritkább esetben kövessed mások tanácsát: az olyan dologban, amelyet már meggondoltál, ki ismerhetné jobban az összes körülményeket, mint te magad? Igazi beethoveni idézet, sokszor mondják hogy nem lehetett őt tanítani, de Albrechtsbergertől és Salieritől valójában sokat tanult.

A motívumok és a ritmusképletek hirtelen a zene legfontosabb részeivé váltak, már Haydn is rájött, hogy minél rövidebb-egyszerűbb a téma – kvázi motívum –, annál könnyebb azt variálni, abból új részeket létrehozni. Beethoven ezt továbbvitte, és néha néhány hangból és ritmusképletből álló motívumokból építkezik. És a dallam? Néha egészen komikusan egyszerű dallamokat ír, sima hangismétléseket, vagy fel-le lépéseket. A zenetudósok szeretik megnevettetni közönségüket ezzel, csak ha a dallamot játsszák külön tényleg szinte bugyutának tűnik – de ebben is áll Beethoven zsenije, direkt használ néha ilyen egyszerű dallamot, mivel azzal könnyű dolgozni, és köré olyan hangzást és harmóniákat épít amitől minden lesz csak nem bugyuta. Azonban ha úgy kívánta a zene tudott ő is szárnyaló, véget nem érő dallamot írni!

Néhány kedvenc művét kiválogattam egy YouTube playlistre:

  1. Richter játssza az első szonátát, Op. 2. No. 1.
  2. A híres holdfény szonáta kevésbé ismert harmadik tételét Murray Perahia adja elő, Op. 27. No. 2.
  3. James Rhodes-tól a Waldstein-szonáta zárótétele, Op. 53.
  4. Daniel Barenboin az Appassionata első tételét mutatja meg, Op. 57.
  5. Fischer Annie-tól az utolsó szonáta, Op. 111.
  6. A 3. szimfónia, az Eroica Parvi vezényletével, Op. 36.
  7. A 8. szimfónia Thielemann vezényletével, Op. 93.
  8. És természetesen a 9., Bernsteintől, Op. 125.
  9. A kedvencem, a 4. zongoraverseny, Zimerman/Bernstein tolmácsolásában, Op. 58.
  10. Az Egmond nyitány szintén Bernstein vezényletével, Op. 84.
  11. Az Opus 1, azaz az Esz-dúr zongora trió.
  12. Második Cello szonáta Torteiler/Heidsieck uraktól, Op. 5. No. 2.
  13. A híres Kreutzer-szonáta Anne-Sophie Mutterrel, Op. 47.
  14. És a hírhedt Große Fuge, az egyik kései vonósnégyesből később kihagyott tétel, Alban Berg Quartett, Op. 133.
  15. És végül Beethoven Dalok Dietrich Fischer-Dieskau és Gerald Moore előadásában.

Zongoraszonáták

Zongorista volt ő, akárcsak Mozart, de amiben eltért tőle, hogy Beethoven szinte folyton a zongoránál komponált, vagy ott fejezte be a séta közben kitalált ötletet. Az 1795-ös első kiadott szonátájára még akár azt is mondhatnánk, hogy Haydn (nem hiába dedikálta neki). Az úgynevezett „mannheimi-rakéta” motívummal kezdődik, egy felbontott akkord hangonként emelkedve, halkból indulva a fortéig. Már 4 tételes, és több mint 20 percig tart az előadása, és természetesen technikailag is sokkal nehezebb Haydn és Mozart szonátáknál, már ekkor is jelentkezik a beethoveni grandiózusság.

A „holdfény” szonáta, amit ő eredetileg „sonata quasi una fantasia”-nak nevezett el azért volt meglepő mert egy lassú tétellel indít, a dallam hangismétlésekből áll, a harmóniák pedig összezúgnak, mivel a pedált végig nyomva kell tartani. Az idézett harmadik tétel pedig a híres nyitótétel szteroidokon, teli sforzandokkal, azaz hangsúlyos hangokkal, és dinamika és mozgás – vajon el tudták ezt játszani rendesen az arisztokrata fiatal lány növendékei?

A Waldstein és az Appassionata szonáták fontos mérföldkövek voltak. 1802-ben Heiligenstadban megírja a híres végrendeletét, és az öngyilkosságon gondolkodik: süket muzsikus? Szerencsére visszatért Bécsbe, elfogadta helyzetét, és egy új hangot kísérletezett ki, ezt hívják a „hősi” korszaknak. Ekkor kapott egyébként egy új, nagyobb és erősebb zongorát, innentől fogva még nehezebbek lettek szonátái. A Appassionataban pedig már ott a híres sors-kopogtatás motívum amiből felépül az 5. szimfónia 1 évvel később.

És végül, már öreg fejjel, több betegséget átvészelve és süketen jött a késői korszaka. 1822-ben az egyik utolsó zongora műve volt a 32. szonáta, csak két tétel, teli érdekes részlettel, többszólamú, fúga részletekkel. Chopin nem kedvelte Beethoven zenéjét, kivéve ezt a szonátát, saját 2. szonátájához az Op. 111.-ből vett át megoldásokat.


Zenekari művek

Elődei után Bécsben merészség lett volna csak úgy kiállni egy szimfóniával, ezért az első évekig dolgozott, és csak 30 évesen mutatta be (Mozart és Haydn művekkel egy estén!). A 9. szimfónia mind más, és mind zenetörténeti mérföldkő. Beethoven folyton újított, friss megoldásokra, új hangszerekre, ismeretlen hangszínekre vágyott minden egyes szimfóniánál. A 3. szimfónia, az Eroica igazi sokként érte a közönséget, már csak a majd 1 órás hossza is hatalmas merészség volt, de az első néhány percben annyi újdonság érte a hallgatókat, hogy nem tudták hova tenni.

A 8. szimfónia, amit Beethoven csak „az én kis F-dúr szimfóniám”-nak hívott nem tűnhet olyan formabontónak, de ebben is sok az érdekesség, például nincs lassú tétel, és az első tétel helyett az utolsó a leghangsúlyosabb. Ahogy a 6.-ban itt is pasztorális hangulatot hoz az F-dúr hangnem néhol. A nem sokkal korábbi 7. szimfóniát jobban szerette a közönség, Czerny, Beethoven tanítványa egyszer megkérdezte a mestert, hogy szerinte ez miért van, válasz beethoveni: „mert a 8. sokkal jobb!”.

A kilencediket meg be se kell mutatnom. A kézirata a világörökség része (egyetlen zenemű kézirat ami ezt a címet viseli!), legnagyobb Beethoven mű, sőt sokak szerint a legjobb zene amit valaha írtak. A beethoveni életmű kétségtelen csúcsa ez a monstrum, amely az utódokra árnyékot vetett – kevesen mertek Beethoven után a szimfóniát írni.


Kamaramuzsika

Bécsben az első néhány évben több ok miatt is kamarazenét és zongoraszonátákat írt és adott ki csak. Egyrészt mint ismeretlen szerzőt nem játszották volna, másrészt ezeket a muzsikákat nagy számban lehetett eladni zeneszerető nemeseknek és polgároknak. Az Opus 1-et például újra kellett nyomni, és több mint 700 bécsi forintot keresett vele Beethoven, ami akkoriban hatalmas pénz volt. Csodákat találhatunk itt is, ott a tavaszi hegedű szonáta hihetetlen jókedvű nyitása, a második cselló szonáta g-moll espressivoja, és a későbbi Kreutzer-szonáta pedig egy egész külön univerzum a maga nemében.

Beethoven élete vége felé újra kamaramuzsikát írt, vonósnégyeseket melyeket nehezen fogadott néha a közönség, de volt egy tétel ami Stravinsky szerint örökké „kortárs zene” marad, ez a nagy fúga. A kiadója és hegedűs jó barátja rábeszélte Beethoven, hogy hagyja ki és írjon újat helyette a vonósnégyesbe, ez meg is történt, és kiadták külön opusként a Große Fuge. Mint sok más késői zenéje ez sem szép, nem is törekedik arra, ez is egy új minőség volt a zenetörténetben, Beethoven előtt mindenki a szépségre törekedett elsősorban, hisz a fület kényeztetnie kell egy zenének, nem? Nos, nem.


És végül a Beethoven liedek, mert imádom Fischer-Dieskau hangját.