Bizarr és őrült zenei világ

Nem csak az élete egy bizarr mese, művei egy érdekes alkotóról árulkodnak, akinek gyökeresen más felfogása volt a zenéről mint kortársainak.

A „dal-romantikusok” – ahogy Molnár Antal nevezte az 1810-es években született generációt – és Alkan más utakon jártak, hiába keressük a bel canto ihlette nagy ívű, díszített dallamokat nála. Rövid, sokszor csak 2-4 ütemes motívum szerű témákból építi fel műveit, legyen az egy fél oldalas miniatűr, vagy az egy órás, három tételes Concerto. Ebből következik a sok ismétlés, témáit szekvencia szerűen rakja egymás után, de más zenei ötletet (pl. ritmusképletet vagy orgonapontot) is szinte az őrületig repetál. Az előszóban már említettem, hogy néha nehéz eldönteni Alkanról hogy zseni volt e, vagy őrült. Stephanie McCallum 2003-as előadásában a zeneszerző életrajzát és életművét áttekintve arra a kérdésre keresi a választ, hogy nem volt e valamilyen mentális betegsége Alkannak. McCallum szerint skizofréniára, kényszerbetegségre és Asperger-szindrómára utaló jeleket hallhatunk bele a francia remete zenéjébe, és életrajzába egyaránt, bár a kérdés eldöntetlen, hisz alig tudunk valamit 1848 utáni időszakról.


Néhány kedvenc művét kiválogattam egy YouTube playlistre:

  1. Alkan leghíresebb műve, a Le Festin d'Esope, az Op. 39-es etűdök záródarabja. Yeol Eum Son koncertfelvétele.
  2. Jack Gibbons játssza az Op. 35-ös etűdök közül az Allegro Barbaro-t.
  3. En Rythme Molossique az Op. 39-es etűdök közül, Ronald Smith felvétele.
  4. Szintén az Op. 39-es etűdökből a teljes 4 tételes Zongoraszimfónia Jack Gibbonstól.
  5. Ugyanebből a sorozatból a Concerto zongorára 4. tétele, Allegretto alla barbaresca! Marc-André Hamelin felvétele.
  6. Vincenzo Maltempo játsza a Grande Sonate (Op. 33) híres 2. tételét, a 30 éves férfi témáját: Quasi Faust.
  7. Az Op. 38a Dalok szöveg nélkül sorozat nyitódarabját Ronald Smith adja elő.
  8. A másik híres Alkan darab, az Op. 65 sorozatból a Barcarolle, Marc-André Hamelin felvétele.
  9. A következő Barcarolle, az Op. 67 zongoraciklusból, Jacqueline Mefano tolmácsolásában.
  10. És végül az utolsó Barcarolle, az Op. 70-ből, Yui Morishita felvétele.
  11. A 48+1 Esquisses-ből (Op. 63) egy válogatás Joseph Bloch felvételéről.
  12. Ronald Smith játssza az Op. 50-es Capriccio Alla Soldatesca-t.
  13. Raymond Lewenthal felvétele a Le tambour bat aux champs-ról (Op. 50bis).
  14. Az Op. 34-es Scherzo Focoso-t Yui Morishita játssza.
  15. Valószínűleg az utolsó elkészült műve, az Op. 75-ös Toccatina Ronald Smith felvételéről.
  16. És végül a híres vagy inkább hírhedt Gyászinduló egy halott papagájnak.

Kortársai és a kritikusok a nyers, energikus és maró disszonanciáit őrültségnek vélhették. Raymond Lewenthal szerint részben ez Alkan szabad szólamkezeléséből következik, a reneszánsz és barokk angol zenéhez hasonlítja, ahol nem voltak olyan szigorú szabályok mint a kontinensen. Rengeteg szekund és szeptim súrlódás jellemző ezért az alkani-hangzásra, és ha ehhez hozzátesszük azt az óriási ritmikus energiát ami megtalálható sok művében – általában ritmusképlet-ismétlésből fakadóan –, akkor megkapjuk azt a 20. századi hangzást amit annyira furcsállottak a kortársai. Érdekes módon egyébként legnagyobb műveit (a Grande Sonate és két monumentális etűdsorozat, amiben benne foglaltatik az egy órás Concerto, a Zongoraszimfónia és a bizarr La festin d'Esope variációk) koncertjein nem játszotta, vagy csak részletekben, talán tudta, hogy csak elutasításban lenne része?

A modális hangsorokat is különösen kedvelte, ha valamilyen ősi, vagy barbár témát ábrázolt mindig dór, fríg vagy mixolíd hangsorokhoz nyúlt, néha egy egész művön keresztül. De a dúr és moll hangnemek kezelésében is érdekes dolgokat hallhatunk műveiben. Sokszor használja a nápolyi szextet, vagy barkaroláiban blue-note szerű leszállított III. és VII. fokot. Gyakran moll műveit dúros hangzással, pikárdiai szerű befejezéssel zárja le, de előfordul, hogy néha pont fordítva: a szerelmes Gesz-dúr Chant d'amour-Chant de mort egy groteszk fisz-moll gyászinduló kódával ér véget.

Sokszor ábrázol zenéjében, Grande Sonate egy ízig-vérig romantikus programszonáta, ugyanakkor a tizenöt évvel későbbi Sonatine sokkal inkább abszolút zene, és hangzásában is szikár, nem olyan zenekari, színes és mély hangzású mint az előbbi. Az Esquisses-ben is láthatjuk ezt a sokszínű témaválasztást. A No. 31 Début de quatuor egy haydni vonósnégyes szonáta-expozíció részlet, a No. 46 Le premier billet doux egy romantikus, schumanni hangulatú szerelmi témát feldolgozó kis kép, vagy ott a hang és hangulatfestő No. 11 Les soupirs, ami sokkal inkább a századforduló francia zenéjére volt jellemző. Témaválasztására továbbá jellemző a fekete-fehér kontrasztok egymás mellé állítása, ebből születik sokszor az a groteszk hangzás ami legtöbbször az indulóiban hallható. Gyászinduló témát szinte bizarr módon kedvelte Alkan, néha meglepő hasonlóságot mutatnak ezek a művei Mahler életművével, főleg mert zsidó népdalszerű dallamokat is használtak mind a ketten.

És végül mind ezt a sok motívumot, hangulatot, témát, ritmust, zenei ötletet mindig gondosan felépített formában írja le. Még a legkisebb miniatűrjében is sokszor szimmetrikus kis formát használ, de az óriási Zongoraszimfóniáját és Concertóját a nagy klasszikus elődök művei ihlették: szabályos szonáta forma, gyászinduló, menüett és vad finálék. A zongora kezelése csak Lisztéhez mérhető. Rengeteget tanulhatott az 1830-as években készült Liszt zongora átirataiból, fantáziáiból és parafrázisaiból, mert hasonlóképpen gazdag hangzást tud kicsalni a hangszerből. Ugyanakkor a késői Liszthez hasonló ütőhangszerszerű, ismét a 20. század felé mutató írásmódot is gyakran alkalmazza.

Kétségkívül Alkan zenéjének ez az egyik izgalmas vonása, kortársai közül az ő munkásságának van a legtöbb kapcsolata a múlttal, jelennel és jövővel, mégis egy hamisíthatatlan, egyedi stílust hallunk minden érett művében. Valószínűleg épp ezért koránt sem olyan „univerzális” a muzsikája mint, mondjuk Chopin-é. Már életében is azok kortársak akik kedvelték műveit cikkekben hirdették és keresték a választ: miért nem ismertebb Alkan? Ez azóta is megválaszolatlan kérdés. A századfordulón Busoni, Petri, Sorabji és természetesen Delaborde, az állítólagos fia játszották zenéjét, majd Ronald Smith és Raymond Lewenthal a 20. század közepén. Manapság többek között Marc-André Hamelin, Jack Gibbons, Stephanie McCallum, Stefan Lindgren és a fiatal Vincenzo Maltempo a zászlóvivők, de az internetnek hála egyre nagyobb publicitást kap Alkan zenéje.