A remete

Csodagyermek, a szalonok kedvence, ünnepelt virtuóz – majd egy világtól visszavonult zeneszerző aki rossz korba született.

Charles-Valentin Alkan 1813. november 30-án született Párizsban. Születési papírjain még Morhange családnév állt, de mind az 5 testvérével együtt felvették apjuk keresztnevét már egészen kis korukban. Alkan Morhange egy kis általános iskolát vezetett Marais-ban, Párizs zsidó negyedében. A közösség gyermekei általános ismeretek mellett igen magas fokon szolfézst és zeneelméletet is tanultak. Mind a 6 Alkan gyermek zenei pályára lépett. Charles-Valentin 6 évesen bekerült a Conservatoire-ra. Egy évvel később díjat nyert szolfézsből és már első nyilvános fellépésén is túl van, egyelőre még mint ifjú hegedűművész. Csodagyermek volt, aki rendkívül gyorsan tanult. Joseph Zimmermann osztályába járt, és nem sokkal később zongorából is díjat kapott, majd összhangzattan és orgona első helyezés következett.

Zimmermann kedvenc tanítványát a szalonokban is bemutatta. Párizs csodálta az ifjú Alkant aki már 13 évesen besegített tanárának a tanításban, később pedig apjánál is szolfézst és zongorát tanít. La Princesse de la Moscova szalonjában találkozik először Liszttel. Nagy hatással volt rá a két évvel idősebb virtuóz zongorista játéka és később barátok lesznek, bár kapcsolatukról keveset tudunk. Bertha János írja, hogy Liszt mindig meglátogatta öreg barátját ha Párizsban járt.

Párizs két leghíresebb fiatal vonósjátékosával, Auguste Franchomme-al és Jean-Delphin Alard-ral többször lép fel. Így ismerkedik meg Fryderyk Chopin-nel, akivel közeli barátságban voltak a lengyel mester élete végéig. 1838-ban együtt előadták Beethoven VII. szimfóniáját, melyet Alkan írt át 8 kézre (Zimmermann és Gutmann segédkezett). A híres Square d'Orléans lakóházában szomszédok voltak évekig, ezért sajnos kevés írott dokumentum maradt fent kapcsolatukról. Az előbb említett koncert nagy siker volt, és 5 évvel később Alkan meg akarta ismételni, idézet az üzenőkártyáról igen jellemző amit bedobott Chopin lakásába:

„[…] Ha nem akarsz játszani nincs szükség magyarázkodásra amikor legközelebb találkozunk, csak csúsztass az ajtóm alá egy Igent vagy Nemet. [...]”

A második koncert elmaradt, tehát a válasz „Nem” lehetett ezúttal.

A Beethoven-koncert addigi előadói pályájának csúcsa volt. Egy rejtélyes oknál fogva hirtelen eltűnik a nyilvánosság szeme elől 5 évre: nincs egy újságcikk, levél, vagy bármi egyéb írásos bizonyíték arra, hogy mit csinált 1838–43 között. Minden jel arra utal, hogy hasonló indítéka volt a elrejtőzéshez, mint Lisztnek és d'Agoult grófnénak. 1839. február 8-án született Elie-Miriam Delaborde, Alkan állítólagos fia. Ugyan nem marad fent bárminemű bizonyító értékű papír erről, ám nyílt titok volt, és még ők maguk sem tagadták a szóbeszédeket. Delaborde anyjáról nem tudunk semmit. Alkan tanította a fiút, aki hasonló utat járt be mint az apja, viszont apjával ellentétben extrovertált személyiség volt. Tanított, szalonokba járt, és néha koncertturnékra. Apjától különc szokásokat örökölt, amikor 1870-ben Londonba utazott koncertezni vitte magával az papagájait, mind a 121-et.

1845 tavaszán két fontos koncert is volt Alkan életében. Tekinthetjük fordulópontnak is, ugyanis míg a 30-as években ünnepelt virtuóz volt, és a korai műveit is szerették többnyire, addig az Erard teremben tartott koncertek hűvös hangulatban zajlottak le. Merész húzás volt akkoriban Párizsban csupa klasszikusból és néhány saját bizarr műből összeállított programmal kiállni. Mozart, Beethoven, Schubert és Alkan. A kritika elmarasztalja, túl hideg, száraz és unalmas a játéka az akkori ízléshez képest, kompozíciót pedig nem értik. A Revue et Gazette-ben a következő két évben két fontos hosszú cikk jelenik meg a zeneszerzőről. Az első Kreutzertől, a híres hegedűs fiától, 1847 nyarán pedig az alapító, Fétis elemzi Alkan frissen kiadott műveit, többek között az Op. 31-es prelűdöket. A mondanivalójuk ugyanaz: miért nincs sikere egy ilyen kvalitású előadónak és zeneszerzőnek? Tulajdonképpen mind a ketten arra a konklúzióra jutnak, hogy emiatt nagy részben Alkan a hibás. Elfordult tőle a közönség – és ő is a közönségtől.

Miközben sorra jelennek meg nagy művei, a Grande Sonate és a 12 dúr etűd – amikről von Bülow nagy elismeréssel ír, és a zongora Berliozának nevezi Alkant – egy hatalmas szakmai megaláztatásban lesz része. 1848-ben nem csak Párizs utcái lesznek hangosak, hanem a Conservatoire-on is felfordul az élet, ugyanis Zimmermann visszavonul. Négyen jelentkeztek a professzori állásra, mind Zimmermann tanítványai, és minden jel arra mutatott, hogy Alkannak kellene nyernie. Leghíresebb francia zongorista volt, és mint zeneszerző is bizonyított már. Auber, az igazgató azonban Antoine-François Marmontel mellé állt, akinek egészen más elképzelései voltak a zenéről: tanítási módszerei, írásai és kottakiadásai a romantikus szemléletmódot képviselték. Alkan ki nem állhatta Marmontelt, sőt valójában tanította is néhány hétig még az apja iskolájában. Jól ismerte képességeit és a zeneművészettel szembeni hatalmas sértésnek tartotta élete végéig, hogy ilyen embert neveztek ki professzornak.

20-as éveiben élettel és tervekkel teli fiatalember. Jellemző rá ez a fotó. Az öreg Alkan egy bölcs rabbihoz hasonló jelenség volt.

A következő év sem volt könnyű, májusban még egyszer fellépett, ismét Bach és Mozart művekkel. Ezután majd 25 évig tartó hallgatás következett. Ősszel ugyanis újabb csapás éri: eltávozik barátja, Chopin. A lengyel bárd tanítványai átmennek hozzá, ő pedig egyre ritkábban mozdul ki. George Sand darabjait néha megnézi, de 1855-től, apja halála után teljes visszavonultságban él a 70-es évekig, egyedül tanítványait, a gazdag hölgyeket fogadja lakásán.

Erről az időszakról semmit sem tudunk. Ferdinand Hillernek írott levelekben panaszkodik szánalmas életkörülményeiről, egyikben leírja, hogy 51 szobalányt fogadott fel egymás után, de végül mindnek ajtót mutatott. A helyi piacra pedig mindig ő járt le élelmiszerért, ételét csakis maga készítette el, senkiben sem bízott.

A következő nevezetes évszám a francia zeneszerző életében 1873, amikor is valami oknál fogva újra a nyilvánosság elé lépett. A sajtó és a közönség is meglepődött, egy nagyszabású koncertsorozatot tervezett Alkan „Six Petits Concerts de Musique Classique” címmel, amit a következő években megismételt. Már a címből is sejthetjük a program nagy részét, de ezúttal sikeres volt az este, legalábbis az első évad. A következő évekről nem maradt fent kritika, sőt azt sem tudjuk egészen biztosan, hogy hány éven át koncertezett. Erard biztosított számára egy privát termet, ahol egy zongora és egy pédalier, a kedvenc hangszerei álltak. Itt minden hétfő és csütörtök délután gyakorolt, tanítványaiból és ismerőseiből gyakran hallgatósága is akadt. Bertha Sándor ezekben az években ismeri meg, még szalonokba is el tudta csalogatni néha, bár Alkan pontosan 10 órakor mindig felállt, és köszönés nélkül távozott, amivel természetesen megsértette néhány beszélgető partnerét. Érdekes összefüggés, hogy az 1847-es Grande Sonate című grandiózus programszonátájának 3. tételében, a kódában 10-et üt az óra, ezt ki is írja a zeneszerző, és következik a lefekvés előtti ima.

Halála is egy groteszk, rá jellemző mese. Isidore Philipp terjesztette el a könyvespolcos történetet, amit szeretnek a mai napig idézni, mert annyira ironikus, és Alkanra jellemző. Philipp verziója szerint egyik nap, mikor felment Alkan lakására, holtan találta az öregembert egy könyvespolc alatt. Épp a Talmudját próbálta levenni a felső polcról. Ironikus, hogy pont az imádott könyv miatt halt meg a történet szerint. Bertha máshogy meséli a rejtélyes halálesetet, szerinte a konyhája padlóján találtak rá, szó sincs könyvespolcról, ugyanakkor hozzáteszi: „halálát furcsa szokásai okozták” – ebbe bármit bele lehet képzelni. Ronald Smith mikor anyagot gyűjtött könyvéhez szintén két ellentmondó nyomra bukkant, egyrészt Alkan egy még élő rokona megerősítette a könyvespolc verziót, másrészt Smith megtalálta a rendőrségi jegyzőkönyvet amiben, se balesetről, se furcsa esetről nem írnak, sőt a halott bizonyítványban is természetes okokat említenek meg. Az 1888. március 29-én elhunyt zeneszerző temetésén csak néhány ember volt jelen, a koporsót Alphonso Blondel, az Erard cég vezetője, a hegedűművész Jean Pierre Maurin, Bertha és Philipp vitték.