A Kilencedik

Beethoven legnagyobb szimfóniájának különleges története és hatása az utódokra, mely nyomasztó árnyékból egészen a halálos átokig fejlődött.

1. rész

A Kilencedik születése

A d-moll szimfónia „története viszontagságosabb és bonyolultabb minden régebbi szimfóniáénál”, írja róla Szabolcsi Bence.

A premiert 1824. május 7-én tartották meg a Kärntnerhof-Theater-ben Bécsben, de a zeneszerző már 15 évvel azelőtt, 1809-ben lejegyzett ötleteket amik végül a szimfónia témái lettek. A bemutató hatalmas siker, a leírások szerint a nézők közül sokan könnyeztek a meghatódottságtól. Beethoven ekkor már nem vezényelt, hisz teljesen süket volt, de ott ült a karmester mellett a színpadon a partitúrával. Annyira belemélyült, hogy nem vette észre az előadás végét, és nem is hallhatta a hatalmas ovációt a nézőtérről. A szoprán énekes Unger Karolina állította fel a mestert és fordította a közönség felé. Gondolhatnánk, hogy töretlen siker következett ezután – vagy mégsem?

A fiatal Beethoven

Beethoven még Bonnban, 1793-ban meg akarta zenésíteni Friedrich Schiller Óda az örömhöz című versét. Valószínűleg egy zongora kíséretes dalra gondolt, bár ne feledjük, hogy a lied ekkor még nem volt jelentős műfaj egészen az 1820-as évekig. A tervből nem lett semmi, de a mestert megihlette a vers, több művében találunk rá utalást, vagy idézetet belőle. A 7. és 8. szimfónia írása közben, 1812 körül felmerül az Örömóda szerepeltetése valamelyik műben, ez akkor még merőben új ötlet volt, és hamar el is vetette Beethoven, nem tudta összeegyeztetni a hangszeres és énekes zenét egyelőre.

A 9. szimfóniával azonosítható első töredékes ötleteket vagy téma vázlatokat 1809-ben veti papírra Beethoven, de még korántsem konkrét szimfónia tervként. Néhány évvel később, a már említett 7. és 8. szimfónia vázlatfüzeteiben említést tesz egy harmadik szimfónia tervéről, és a hangnem is megvolt már: d-moll. 6 évvel később, 1818-ban előveszi a vázlatokat, mert új szimfóniát kezd írni, sőt egyből kettőt, hisz az 5-6. és 7-8. is párban készült már. Az egyiket „Ájtatos ének egy régi hangnemű szimfóniában” címmel illeti, ahol az utolsó tétel egy görög mítosz szövegére tervezett kórusfinálé, melyben az énekhangok fokozatosan léptek volna be. A második tervet „Német” szimfóniának hívja, de közbe jött egy másik nagyszabású új mű, a Missa Solemnis, a vázlatok újra évekre a fiók mélyére kerülnek. 4 évet kell ugranunk ismét, 1822 őszén Beethoven érdeklődik a londoni Filharmóniai Társaságnál, hogy érdekelné őket egy új, nagy mű. Természetesen a válasz igen volt, szép előleget is kapott, de miért London?

Idősen, a ma ismert romantikus művész prototípusa már.

Beethoven városa Bécs volt 1795 óta, minden művét ott mutatták be, és a 19. század első éveire ő volt a világ legismertebb zeneszerzője, ezt ki is használta. Egyszer az elköltözéséről beszélt néhány ismerősének, amit természetesen nem gondolt komolyan, de a hír elterjedt mire több nemes életjáradékot kezdett fizetni a mesternek, csak azért hogy Bécsben alkosson és mutassa be új zenéit. De az idő telt, Beethoven megöregedett, elszigetelődött a süketsége miatt, és Bécsben az új divat az olasz opera volt 1820-ra, még Rossini is odaköltözött egy időre. Azonban mikor barátai megtudták, hogy Londonnak készül a következő szimfónia - sőt Berlinnel is levelezett a mester a premierről - akkor összefogtak, és egy dicsőítő nyílt levelet fogalmaztak Beethovennek: bevált. De ne szaladjunk ennyire előre az időben, 1822 végén kezdi el a tényleges munkát a szimfóniákkal, ott folytatta ahol abbahagyta, tehát még mindig két mű volt tervben: a „régi hangnemű” görög témájú, és a „német” szimfónia, mindkettő kórusfináléval, plusz újra előkerült ötletként a majd 30 éve dédelgetett Örömóda-zene ötlete.

Egy teljes év csak a 9. szimfónia munkálataival telt, a közel véglegesnek mondható mű 1824 első napjaiban állt össze. Egy év rengeteg idő, még egy ilyen monumentális műnek is, Beethoven sokat dolgozott a szimfóniákkal. A 7-8. óta több mint 10 év telt el, és már sokan nem is vártak tőle folytatást. Valójában azonban az életrajzból, korábbi műveiből és a vázlatfüzetekből tisztán kirajzolódik, hogy Beethoven erre a műre készült egész életében, most már csak egyes számban mivel összevonta az ötleteket és vázlatokat egy szimfóniává. A májusi premier világraszóló siker, de több dolog félrecsúszott ezután. Vajon csak tisztelgés volt az öreg Beethoven előtt a tapsvihar? A példátlanul nehéz művet, amihez több száz muzsikus és énekes kellett összesen kétszer próbálták el, a bemutató nem is ment hibák nélkül.

Két héttel később újabb hangversenyt tartottak, a pletykák szerint a rossz szervezés miatt az első sem volt anyagilag sikeres, a második pedig egyenesen katasztrofálisra sikerült. Beethoven nem vett részt a szervezésben, és mikor megtudta barátaitól, hogy veszteséges volt az ő nagy szimfóniájának előadása egyszerűen nem hitte el, és meggyanúsította őket lopással. Nos igen, a pénz és a barátság nem jár együtt, Beethovennél pedig ez fokozottan igaz volt.

A híres kézirat ma a berlini Állami Könyvtárban található, 2001-ben az UNESCO „A világ emlékezete program”-ba válaszotta.

Beethoven egyik tanítványa, Ferdinand Ries vezényelt Aachenben egy lerövidített és megcsonkított változatot még 1825-ben, mikor a mester még élt! De a zeneszerző halála utána sem lett jobb a helyzet, az emberiség nem tudott mit kezdeni ezzel a zenével. Utódai tudták, hogy egy hatalmas műről van szó, de majd negyed évszázadig kellett várni az első jó előadásra. Még Mendelssohn sem merte dirigálni, más karmesterek pedig Ries példáját követték, önkényesen belenyúltak a szimfóniába és rosszul is játszották. Wagnerhez, és később Liszthez köthetőek az első jó előadások. Wagner 1847-ben Drezdában vitte sikerre a szimfóniát, de nem is akárhogy. Egy programot írt köré, Goethe Faustjából vett idézetekkel díszítette fel a zenét, ez tetszett a közönségnek, akárcsak Wagner erőteljes, túlontúl romantikus dirigálása is. Kijelentette, hogy Beethoven azzal, hogy egy vokális fináléval írta meg a tökéletes szimfóniát azzal tulajdonképpen megmutatta a jövőt: Wagnert és a német zenedrámát. Ez persze nem meglepő, drezdai zeneszerző mindent és mindenkit úgy alakított, hogy az őt szolgálja.

„Kétségtelen, hogy a finálé mai alakjában eljut a zenei kifejezés, a zenével elmondható dolgok legvégső határáig” - Bartha Dénes

2. rész

A Kilencedik árnyéka

„Minden nagy mű úgy születik, hogy egyben műfajának sorsát is irányítja, a fejlődés egy döntő pillanatában.” - Szabolcsi Bence

Beethoven árnyékában ott tengődött szinte ismeretlenül Bécsben Franz Schubert, bár az utolsó éveiben a városban már ismerték mint dalköltőt. Pedig írt néhány nagyon jó szimfóniát, de sohasem hallhatta azokat. Nem is számozta ezeket, és az utókorra maradt az előadásuk. A nyolcadik, vagy közismertebb nevén a két tételes „Befejezetlen” szimfónia története mesébe illő. Schubert 1822-ben egy barátjának írta, el is küldte neki a kéziratot. Egy fiók mélyére került, és egészen a század közepéig ott pihent, 37 évvel a zeneszerző halála után adták elő. Csak két tételt, a többi vagy el sem készült, vagy egyesek szerint elveszett. Joggal tehetjük fel a kérdést, milyen barát az aki egy egész szimfóniát amit ajándékba kap a szerzőtől csak bedobja a fiókjába, és hagyja ott porosodni több mint 40 évig? A ma 9.-ként ismert „Nagy” C-dúr szimfóniája az utolsó befejezett zenéje a műfajban. Robert Schumann találta meg Bécsben Schubert régi kottái között és Mendelssohn adta elő Lipcsében 1839-ben, 11 évvel a szerző halála után. Schumann „mennyei hosszúság”-ról ír a kritikájában, és Beethoven 9. szimfóniájánál is hosszabbnak hiszi, valójában rövidebb annál 10 perccel.

Schubert és Beethoven állítólag többször találkoztak, még sincs erről megbízható információ...

Ma még egy tapasztalt koncertlátogató is alig tud felsorolni zeneszerzőt Beethovenen és Schuberten kívül aki 1800 és 1820 között alkotott instrumentális zenét, pedig Beethoven kortársai között akadt néhány igen sikeres szerző, például a pozsonyi Johann Nepomuk Hummel. Beethoven utolsó alkotó korszakában, a világtól elszigetelten bonyolultabb, komolyabb, nehezen megemészthető zenéket írt. Így talán nem meglepő, hogy a szintén Bécsben alkotó Hummelt egyre többen kedvelték, sőt egy időben nagyobbra tartották mint az öreg Ludwigot. Az új divatot képviselte, könnyedebb és csillogóbb zenét írt, de többtételes szimfóniát hiába keressük életművében. Zenekari nyitányok, rengeteg concerto különböző hangszerekre, és zongora művek teszik ki legnagyobb részt művei listáját.

A tragikusan fiatalon elhunyt Carl von Maria Weber munkái között is rengeteg concertót találunk, de Weber a német nyelvű opera sikerén dolgozott, a Bűvös vadásszal sikerült is neki. Még egy fontos „átmeneti” stílusú zeneszerző van akit meg kell említenünk, Louis Spohr aki viszont több szimfóniát is írt, sőt valójában igen termékeny zeneszerző volt. Ami még fontosabb, hogy beleillik a sorba, ugyanis ő is kilenc szimfóniát írt meg, a 10.-et már nem tudta befejezni, 1859-ben elhunyt. Beethoven után már lehetetlen volt „egyen” szimfóniákat írni, így Spohr szimfóniái közt is találunk érdekes ötleteket. A 6. „Történelmi szimfónia” első tétele Bach-Händel korát idézi, második tétel Mozartot és Haydn-t, a harmadik scherzo tétel Beethoven stílusát eleveníti fel és a finálé pedig az új kor divatját mutatja be. Ma talán nem tűnhet ez olyan furcsának, de egészen a 19. század közepéig csak kortárs zenéket adtak elő, így nem csoda, hogy Spohr 6. szimfóniája meglepő volt.

Az első szupersztár, Paganini az ördög hegedűse.

Ez az új kor gyorsabb, könnyedebb, ugyanakkor virtuózabb és csillogóbb. A felvilágosodással elkezdődött trend, és az 1789-es forradalom megtette a hatását. Európa felemelkedő középrétege, a növekvő városi polgárság egy egészen új fogalmat ismerhetett meg: a szabadidőt. A tömeges szórakoztatás egy új piac volt, amire ráugrottak az előadóművészek. Mozart mintájára minden városnak volt egy vagy több saját a csodagyermeke, fiatal zongoristák és hegedűművészek akiknek versenyművekre volt szükségük. Paganini, Hummel, Weber, Moscheles, Field lettek az új hírességek, és rengeteg ifjú művészpalánta játszotta Európa minden városában az ő concertóikat, vagy az ismert dallamokat zenekari kísérettel. A 20-as években még néha a koncertek része volt egy-egy szimfónia – Londonban Haydn, Párizsban pedig Beethoven művei felemás sikerrel –, de a következő évtizedre teljesen átalakult egy zenés est. Rengeteg előadó lépett a színpadra két óra alatt, és szinte mindenki operaslágereket énekelt, vagy azok átiratát játszotta a hangszerén.

Úgy tűnt, hogy nincs is szükség többtételes, „archaikus” zenekari művekre többé. Bár Mendelssohn és később Schumann írnak 4-4 romantikus jellegű, de formában inkább klasszikusokhoz visszanyúló szimfóniát. Hector Berlioz volt az egyetlen aki átvette Beethoventől a fáklyát, és fejlesztette tovább a – néha kórussal bővített – nagyzenekari műveket. Berlioz mindent megváltoztató újdonsága a program volt amit a zenéhez csatolt, a koncerten a közönség megkapta egy kis füzeten a néha terjedelmes szöveget amivel követni tudták a történéseket a zenében. A zeneszerzők egyik fele követte a francia újítót, a legkisebb zongoradarabok is drámai hátteret kaptak, ha pedig a szerző nem adott neki akkor mások találtak ki hozzá, mint Chopin műveihez. Bizonyos tekintetben tényleg Beethoven utódjának tekinthetjük Berliozt, de pont ezért a 4 szimfonikus műve nem hasonlítható semmihez, még a címük is mind különleges.

Brahms, aki vitte tovább a fáklyát.

Berlioz barátja, és első fontos követője Liszt Ferenc volt, aki az egy tételes szimfonikus költemény megalkotója. Az 50-es években Weimarban egy tucatot írt, élete végén pedig még egyet, így összesen 13 szimfonikus költeménye készült el a mesternek. Maguk a zenék nem mindig voltak sikeresek, de a műfaj igen, egészen a 20. századig divatos volt a zeneszerzők között. A szimfonikus költemény és a szintén egy tételes nyitány között az a különbség, hogy az előbbi programmal is rendelkezik, de mind a két forma viszonylag rövid, és ezáltal nem annyira összetettek mint a nagy szimfóniák. A témához kapcsolódik viszont Liszt két nagy szimfóniája, a Faust-szimfónia és a Dante-szimfónia. A „Három jellemkép Goethe nyomán” 4 tételes, bár manapság általában a 3 tételes változatot adják elő, Liszt a végére írt egy Chorus Mysticus című befejezést férfikarral és tenor szólóval – némiképp hasonlóan a 9.-hez. A másik, Isteni színjáték ihlette szimfónia 2+1 tételes, itt is kórus fináléval zárul a darab. Mind a kettő mű összetett, újító és monumentális, méltó utódai Beethoven 9.-jének, de Berlioz hasonló próbálkozásaival együtt nem arattak igazán nagy sikert. Talán túl messzire mentek?

Sokan Johannes Brahms-t tartják Beethoven valódi utódjának, akkor is és ma is. 1863-tól Bécsben élt, hasonlóan hátratett kezekkel sétált órákat a városban, zenéje pedig tényleg sokkal jobban hasonlít Beethoven stílusára mint Berlioz és Liszt program szimfóniái. Brahms kemény munkával, az 50-es évektől kezdve egyre jobb és több művet adott ki, az Európai hírnevet a Német requiem hozta el neki 1868-ban. Az elismerés kellett is neki, ugyanis rengeteg műve vázlatokban pihent a fiókjában, de a dicsérő kritikák hatására megjött az önbizalma és több kamaraművét be tudta fejezni, és ami talán még fontosabb: az első szimfóniáját is. Barátai tudták, hogy dolgozik rajta, vázlatokban már Bécs előtt több tételt elkezdett, de végül 1876 novemberében tartották meg a premiert. Valójában 21 évig dolgozott rajta, 43 éves volt ekkor. Beethoven 43 évesen már túl volt 8 szimfóniáján.

„Jól tudom, hogy nem vagyok Mozart, sem Beethoven, de Brahms vagyok!” - Johannes Brahms

3. rész

A Kilencedik átka

A 19. század második felében a programzenét egyre többen kezdték megkérdőjelezni, biztosan el kell mesélni a mű történetét, vagy az ihlet forrását?

Jellemző példa Mahler első szimfóniája, amit eredetileg „Titán”-nak hívott, Jean Paul regénye alapján, mindegyik tétel rövid leírást kapott. Később meggondolta magát, és az 1896-os berlini előadáson már „1. Szimfónia” címmel vezényelte óriási darabját a szerző, program nélkül. Ez azonban nem azt jelentette, hogy újra színtiszta abszolút zenék születtek, sőt! Pont Mahlertől származik sok idézet a témában, például: „Beethoventől kezdve nem létezik modern zene, amelynek ne lenne belső programja”. Mégis végül számozott szimfóniaként kerültek előadásra a művek, fura egy ellentmondás ez, amit azóta se tudnak feloldani se a szerzők, se a zenetudósok de még a közönség sem. Jellemző, hogy ma is általában Titán néven emlegetik a Mahler 1. szimfóniáját, és egy elemzésből vagy koncert programfüzetből sem hiányozhat eredeti program szövege. A zeneszerzők egy része azonban visszatért a számozott szimfóniákhoz, és így jutunk el a Kilencedik átkához, ugyanis egyre csak szaporodni kezdtek a 9 szimfóniás zeneszerzők.

Mahler, aki felfigyelt a 9-es összefüggésre.

Beethoven, Schubert és Spohr után következik Antonín Dvořák, a cseh zeneszerző. Az ő Kilencedikje, vagy ismertebb nevén az Újvilág szimfóniája 1895-ben hatalmas sikert aratott az Egyesült Államokban, majd az egész világon. Egy évvel később Anton Bruckner dolgozik a 9. d-moll szimfóniáján, de befejezni már nem tudta, technikailag ez a 10. volt neki is, fiatal korában készült a „0.” amit később visszavont. Bruckner barátja, Mahler a következő a sorban, aki először felfigyelt a 9. átkára.

Gustav Mahler Bruckner követője volt, óriási szimfóniákat írtak mind a ketten, Beethoven volt az ideáljuk. Harold C. Schonberg szerint Brucknernek és Mahlernak az „eredeti” 9. szimfónia „utolérhetetlen eszménykép, minden muzsika mércéje”. Mikor elkezdett dolgozni a saját 9. szimfóniáján 1908-ban felfigyelt a Beethoven-Schubert-Bruckner összefüggésre, és gyorsan átnevezte: „Das Lied von der Erde” lett az új cím. Ez egyébként találó is, hisz 6 nagy dalból álló mű ez, zenekarra és két énekesre. Elkészült vele, úgy gondolta minden rendben, nekifogott a 9.-nek amire azt mondta feleségének, hogy „ez már tulajdonképpen a 10., […] elmúlt a veszély”. Egy évvel később, 1910 nyarán felszabadultan kezdett el dolgozni a számozott 10.-en, de mikor vissza kellett ősszel mennie dolgoznia New York-ba a szíve megmakacsolta magát és csak vázlatok maradtak ránk – épp ahogy Beethoven és Schubert 10. szimfóniájából.

Mahler sohasem használta az átok kifejezést a kilences szimfónia jelenségre, de egyszer „halálos fenyegetésnek” nevezte a számot egy levelében. Arnold Schönberg írt később egy cikket barátjáról, amiben a 9.-et valamiféle határként jellemzi, ezután kezdték így hívni ezt a fura összefüggést, és érdekes módon a sor folytatódott. Alexander Glazunov 1936-ban, Ralph Vaughan Williams 1958-ban, Lajtha László 1963-ban, Kurt Atterberg és Egon Wellesz 1974-ben, Peter Mennin 1981-ben, Roger Sessions 1985-ben, Elie Siegmeister 1991-ben, Alfred Schnittke 1998-ban és végül Malcolm Arnold 2006-ban hunyt el – mind a 9. befejezett szimfóniájuk után távoztak.

„Úgy látszik, hogy a kilencedik a határ. Aki ezt túl akarja lépni, annak távozni kell… Azok, akik megírták a kilencedik szimfóniájukat, túlságosan közel jutottak a Túloldalhoz.” - Arnold Schönberg